Mi jut eszünkbe, ha meghalljuk azt a szót, hogy kannibalizmus? A horrorfilmek fanatikusai mindenféle előzetes tudás nélkül is rávághatják, hogy emberevés. Haladó kategóriába tartozók a fogalmat összekötik valamely távoli törzzsel az esőerdők mélyéről. Nem is lehet őket hibáztatni ezért a földrajzi elhelyezésért, hiszen az emberevés koronázatlan királyai, a maorik. Ez az új-zélandi törzs a feljegyzések szerint 70 európai utazóból készített rituális vacsorát. Ezt az adatot ugyanakkor jobb mértéktartással kezelni, hiszen, akit egyszer megfőztek, az már többet nem nagyon mesél sorsáról az arra járó krónikásoknak. De, hogy ne csak a „tetováltarcúak” népét állítsuk pellengérre, ez ember elfogyasztása bevett szokás volt a Pápua-Új-Guineából származó fore népnél és az egykor – kb. a 16. században – a mai Brazília területén élő tupíknál is.

Viszont Európát egy lapon említeni a kannibalizmussal a szenzáció és a kattintáshajhász cikkek sajátja, gondolhatják sokan, s pár perc múlva rá is jöhetnek, hogy mekkorát tévedtek. Első példám erre, hogy a 16-17. századig az európai orvoslás teljesen elfogadott eszköze volt az Egyiptomból importált múmiapor. Arról már megoszlanak a kutatók állításai, hogy mire is használták pontosan, de az kétségtelen, hogy akkor sikert tulajdonítottak neki. Egy idő után rájöttek, hogy nem túl kifizetődő hullák végtermékéért Egyiptomig utazni, ezért csavargók, elítéltek holttesteit használták a csodaszer készítésére. De a hullarablás is ez idő tájt reneszánszát élte, hiszen el kellett látni a piac igényeit, ami ekkor legalább annyira az értelmi szint, mint a fizetési, beszerzési módszer miatt volt fekete.

De az orvosi felhasználás mellett fel tudunk azért sorolni olyan kirívó eseteket, mikor az öreg kontinens lakói is egymást ették. Gondoljunk csak az 1514-es magyar parasztfelkelésre. Bár az izzó tüzes trón csak Petőfi gondolataiban élt, ugyanakkor köztudott, hogy minden legendának van alapja. Az, hogy Dózsa mutatványát tüzes koronával díjazták a nemesek szinte bizonyított, így könnyen előfordulhat, hogy Gárdonyi következő sorát „elfelejtetted-e, hogy velem együtt ettél a Dózsa György húsából”, sem csak költői túlzás szülte. A kronológiára most fittyet hányva hozom fel a második világháború egyik, hanem a legkeményebb ostromát, a leningrádi poklot, ahonnan érkeztek olyan feljegyzések, melyekből arra lehet következtetni, hogy az ember végső megoldásként saját húsát használta tápláléknak. Miután a város lakói a lovakat már megették, jöttek a galambok, sirályok, aztán a macskák és végül a legjobb barát státuszból életmentő táplálékká avanzsáló kutyák. De, ahogy az ostrom nem enyhült, úgy az emberek éhsége sem. Így megjelent a feketepiacokon az emberhús. Fennmaradt egy olyan forrás, mely arról számolt be, hogy egy nő haldokló férje lábából levágott darabokkal etette az éhhalál szélén lévő gyerekeit. A háború után az elvtársak elég nehezen emésztették meg a történteket, s nem igazán osztották Machiavelli „exitus acta probat”, azaz a cél szentesíti az eszközt mondatát, hiszen több mint 2000 embert börtönöztek be kannibalizmus vádjával. Mégiscsak inkább halott legyen, mint emberevő…

A törzsi rituáléból, a kuruzslás okán, vagy a halálfélelem miatt elkövetett kannibalizmus mellett van még egy olyan európai példa, melyet szerettek volna kitörölni az utókor emlékezetéből. A keresztes háborúk ideje alatt jócskán történtek olyan események, melyekre a katolikus egyház a mai napig nem túl büszke, de a szégyenlista egyik legelőkelőbb helyén van a maarai kannibálok esete. Mielőtt rátérnénk az ominózus esetre helyezzük el térben és időben a dolgokat.

Az első keresztes háború 1096 és 1099 között zajlott. Célja a Szent Sír felszabadítása, Jeruzsálem visszafoglalása volt. II. Orbán ösztönző és egyben kihirdető beszéde nagy sikert aratott, bár kezdetben nem pont arra a rétegre, mely alkalmas volt a hadakozásra. Az elsőként elinduló csapatok leginkább megtévesztett parasztokból (hiszen, akik beálltak keresztesnek, azoknak minden bűnük meg lett bocsátva) és kalandvágyó, kéteséletű feudális urakból állt. Már ekkor sejteni lehetett, hogy nem teljesen úgy alakul ez a térítő hadjárat, mint ahogy azt az egyházi vezetők elképzelték. Ezek az első hadak a középkor egyik legiszonyúbb zsidóüldözését vitték végbe, majd csapataik nagy része felmorzsolódott, az egyik éppen az egyébként nem pont a harciasságáról ismert királyunk, Könyves Kálmánnak köszönhetően. Miután Kálmánhoz is eljutott a keresztény portyázók híre, Moson váránál kikergette őket az országból. De nem kellett sokat várni és 1096 augusztusában elindultak a kor nagyágyúi, az igazi lovagok is, többek között Boullion Gottfried vezetésével.

Elsőként Konstantinápolyt foglalták el, majd következett Antiochia ostroma és egy következő intő jel arra, hogy brutalitásért nem mentek a szomszédba az európaiak. Hónapokig ostromálták a várost és az így felgyülemlett düh iszonyú tömegmészárlásba vezetett, minden szeldzsukot megöltek, akit a városban találtak.

Majd jött a csavar, hiszen a szeldzsukok városuk felmentésére siettek, így az ostromló keresztesekből egy csapásra ostromlottak lettek. Kihez lehet fordulni ilyen szorongatott helyzetben? Hát Istenhez…! Hirtelen előkerült az antiochiai Péter- katedrálisból a Szent Lándzsa - az a fegyver, amellyel egy római katona oldalba szúrta a megfeszített Jézust – s vagy kiváló motivációs húzás volt vagy valóban csoda, ezt mindenki döntse el maga, de az tény, hogy ennek hatására a keresztesek kitörtek a városból és nyílt terepen győzedelmeskedtek a számbeli fölényben lévő arabok felett.

A győztes ütközet után az út Jeruzsálem felé nyitva állt. Az arabok bár elbukták a csatát, de az Antiochiában történtek után már láthatták, hogy közel sem legyőzhetetlen a keresztes sereg. Így a hadjárat utolsó összecsapása előtt az európaiak úgy gondolták, jobb, ha rákészülnek a fő ütközetre és a könnyen elfoglalható környékbeli városokat kifosztják. Így jutottak hát el Maarraba is.

A város ostromával kapcsolatban is megoszlanak a kutatók álláspontjai. Ami viszont biztosnak mondható, hogy a keresztes frank csapatok száma több ezerre tehető, míg a városnak nem volt hadserege csak városőrsége és hozzájuk csatlakozott néhányszáz fiatal. Az egyik álláspont szerint az arabok két hétig hősiesen küzdöttek, majd a keresztes vezér felajánlotta nekik, ha feladják a várost, megkíméli az életüket. Miután más kiút nem volt, hát elfogadták az alkut, azonban kivonulás közben a keresztesek megszegték esküjüket és rárontottak Maara életben maradt védőire. Nem ez lenne a történelem első harcászati esküszegése, bár a keresztény egyház harcosaitól mégis duplán fájó, bár az előzmények ismeretében nem túl meglepő.

A másik opció az ostromról jóval egyszerűbb. A védők hősies küzdelmét ez a forrás is említi, még méhkasokat is dobáltak a falakra felmászó keresztesekre, amíg azok be nem vetették, az egyébként lovagi harcmodorhoz nem igazán illő ostromtornyokat, s ezzel bejutottak a városba. Ezt követően pedig arab feljegyzések szerint három teljes napon át hányták kardélre az embereket. Azt ennyi év távlatából nem lehet eldönteni, hogy melyik történet fedi jobban a valóságot, ám az bizonyos, hogy sokkal jobban jártak azok a várvédők, kik fegyverrel a kezükben, csata közben estek el. Mert ami utána következett, az még középkori mércével mérve is meghökkentő.

Azt, hogy a keresztes katonák kannibalizmust követtek el, tehát szó szerint megették az ellenségeiket, még a saját krónikásaik sem vitatják. Íme egy frank történetíró vallomása: „Maarrában a mieink üstökben főzték meg a felnőtteket, a gyermekeket pedig nyársa húzták, megsütötték és felfalták..” A borzalmas emlékeket őrzik a helyi költők alkotásai és a szájhagyomány is. „Aki csak hallott a franjokról, mindenki vadállatot látott bennük, akik kitűnnek ugyan a bátorság, a harci erények terén, de azon kívül semmi másban, ahogyan az állatok is csupán testi erejükkel és támadási képességeikkel jeleskedhetnek”. 

A tényt tehát el lehet könyvelni, csak az indíték kérdéses. Lehetséges megoldásként az éhséget, a fanatizmust és akár egy morbid taktikai húzást lehet említeni. Lássuk a leginkább bocsánatos opciót, az éhséget. A maarrai csatában személyesen is részt vevő krónikás, Albert d\'Aix így írt erről: "A mieink nemcsak a megölt törökök és a szaracénok tetemeit nem átallották megenni, de fölfalták még a döglött kutyákat is." A csata 1098 novembere és decembere között zajlott, egy több hónapos ostrom után. Ezek a tények alátámaszthatják ezt a lehetőséget, ám jogosan merülhet fel a kérdés, ha már ekkora éhség gyötörte a lovagokat, miért nem ették meg a lovaikat? A válasz nem túl bonyolult. Egy keresztes fegyverzetének súlya kb. 25-30 kg-ot nyomott, s ehhez járult még pluszban hozzá a kézifegyverek súlya. Ergo, ha egy lovag leesett a lováról, már az is nagy teljesítmény volt, ha lábra tudott állni, nemhogy 2-3 napot gyalogolni. Tehát, ha lovaikat fogyasztották volna el, az egyet jelentett volna az öngyilkossággal, ami már aztán végképp nem illik a keresztény lovagi értékrendbe, már amennyire beszélhetünk ilyesmiről. A csata után híre ment a keresztes vezetők körében is a kannibalizmus vádjának. Az esetet ők sem tagadták, a következőkre hivatkoztak: „iszonyú éhínség gyötörte a maarrai hadsereg katonáit, s a kegyetlen szükség arra szorította őket, hogy a szaracénok holttesteivel táplálkozzanak.”

Szinte le is zárhatnánk a történetet, hiszen megfelelő érvek támasztják alá ezt az álláspontot. Ismerve viszont a Maarra utáni eseményeket - Jeruzsálem elfoglalásakor szó szerint mindenkit megöltek a keresztesek, aki a városban ragadt, egyetlen későbbi keresztes hadjárat során sem történt akkora brutalitás, mint 1099 júniusában - jogosan merül fel a szándékos emberevés teóriája. Ezen lehetőség szerint a katonai vezetés tudott, sőt, elképzelhető, hogy ők találták ki az egész cselekedetet, abból a célból, hogy ráijesszenek a környező arab városokra. Ez nagyon is jól sült el, hiszen a Maarrával szomszédos helységek lakói sohasem olvashatták az említett krónikákat, mégis életük végéig mesélték a látottakat, és a Maarrában történtek után minden város harc nélkül behódolt, így a keresztesek akadálytalanul folytathatták Jeruzsálem felé vezető útjukat, s mondhatni kipihenten érkeztek el a célhoz. A hadjárat sikerét látva, a pszichológiai hadviselés eszközeként bevetett emberevés, ha nehéz is ezt kijelenteni, de nyerő ötletnek bizonyult.

A győzelem ellenére a keresztény Európának „megakadt a torkán”, hogy a szent célért kihirdetett, összefogással elért fényes győzelemhez ilyen pokoli eszközökhöz kellett nyúlni. Elég furcsán mutatott volna a krónikákban a Jézus nevében embereket evő katonák képe, így jobbnak látták szőnyeg alá söpörni a történteket. Hiába, a Pápai államban is csak bizonyos mértékig díjazták, a „cél szentesíti az eszközt” gondolatát.