Szinte évről-évre változik az elfogadott standard arról, hogy mik azok az alapanyagok, amik beletartoznak az egészséges étkezés alapjaiba. Mindig megjelennek újabb kutatások s hoznak olyan fogásokat, amik akkor éppen az egészség netovábbját testesítik meg, avagy ellenkező esetben kipécéznek egy ételt, fűszert, amit, ha rendszeresen fogyasztasz, akkor alsó hangon is 48 féle betegséget fogsz elkapni pár éven belül. Persze az információk hipersebességgel terjedésének idején az sem ritka, ha valaki visszanyúl a gyökerekhez (akár szó szerint is) s megpróbál étkezésében a régi nagy öregekre hasonlítani, hiszen, „ha a Papa úgy élt 85 éves koráig, hogy minden reggel zsírt ivott a mezőn, akkor én miért is ne tehetném?” Ugyanakkor most a megszokottnál jóval mélyebbre ástam az étkezési szokások, s receptúrák világában. A középkorról nem gondolnak túl sok jót az emberek, hiszen a ráaggatott jelző sem éppen hízelgő (hanem sötét). Ínycsiklandozó sorok következnek azoknak, akik élnek halnak a húsimádó tálakért, vagy egy olyan receptért, amit tuti nem ismer a szomszédasszony. Ellenben a napi ötször étkezőknek és még mellé egy kis nasit is letolóknak nem ajánlom, hogy kövessék a középkori étkezést.

 Napjainkban már azzal nagyon elégedett lehet egy szülő, ha gyermeke megtanul késsel villával, a legfontosabb illemszabályokat betartva étkezni. Miután középkori eleink nem kaptak semmit „előre szeletelve” ezért a hús feldarabolásának művészetét a férfiaknak éppúgy el kellett sajátítani, mint a fegyverforgatást vagy az asztal melletti szokásokat. Mennyire furcsán néznénk most, ha hatodikos, hetedikes fiúgyerekek minden teketóriázás (sőt, sajnos egyre inkább az undor az, amit fiataljaink éreznek a haszonállatok iránt) nélkül kibeleznének, majd szépen feldolgoznának egy disznót vagy egy tyúkot. De a fiatal lányoknak is volt mit tanulni. Nekik tudni kellet, hogy mikor kell halat kínálni, hogyan és mikor kell alamizsnát osztani az asztalról és ismerniük kellett a befőzés, tartósítás művészetét is, akár ételekről, italokról vagy gyógynövényekről legyen szó. Az előzőekben már említett napi ötszöri ajánlott étkezés nem túl régi találmány, sőt, ha a történelmi mércével nézzük kifejezetten fiatal. A középkorban a napi kétszeri étkezés dívott, a napi első étkezés a reggeli, kora délelőtti órákban volt hivatalos, a második pedig délután. A déli étkezés szokása csak az újkorban nyert teret magának.

S hogy mit is ettek pontosan? A mainál sokkal hatványozottabban igaz volt, hogy a középkori ember étkezését nagyban befolyásolta lakhelyének gazdasági helyzete. A 14. században kitört pestisjárvány – amiben Európa lakosságának majd negyede belehalt – következtében a művelt területek aránya lecsökkent, így óriásit nőtt a húsfogyasztás aránya. Ez a 16. század közepéig tartott, majd szépen lassan megindult lefelé. De, hogy számszerűsítsük is a dolgot, az 1500-as évek közepén német területen egy fő, egy évben átlagosan 100 kg húst fogyasztott. Ugyanilyen intervallumban az 1800-as évek elején már csak 14 kg-t. A fogyasztott hús összetétele is változott. Míg a középkorban a városban is tarható és erdőben makkoltatott sertés játszotta a főszerepet, a 16 századra már megelőzte a marha-, illetve a birkahús. Az erdők területe ugyanis lecsökkent és a városok – zsúfoltságuk miatt – sorra megtiltották a falaikon belüli állattartást. Ez a változás Magyarország számára egyébként igen kedvező volt, hiszen a fő exportcikk a szarvasmarha volt. 

Ennek örömére lássunk is egy eredeti középkorból származó párholt marhahús receptet.

„Így készül a barom párolt húsa. Végy ma ölt baromból szép húst, és (ahogy szereted) süsd is meg. Eztán tedd edénybe, vess reá vágott petrezselymet és hagymát apróra vágva, borsnak, szegfűszegnek és sáfránynak porát, aszalt édes szőlőt is, meg erős paprikát, sót. Vess reá bort, és kevés ecetet is. Akaszd tűz fölé, és főzd lassan jó parázs fölött, amíg már jó lesz. Eztán vesd a húst tányérokra, locsold reá a levet, és így már tálalhatod.”

Na, ugye, hogy nem hangzik rosszul, pedig az biztos, hogy közel 500 éves. 

A reneszánsz hatásnak is köszönhetően, több középkor előtti, barbár eredetű szokás is élt a táplálkozás terén. Ilyen volt a lakoma is. Hiszen annál nagyobb volt egy úr befolyása, tekintélye, minél bőkezűbb volt társaival. Ennek volt legfőbb alkalma a közös étkezés. A lakomák ugyanakkor nem egyszerű étkezések voltak, hiszen eltartottak akár napokig is. A legfontosabb a mennyiség volt, az, hogy az asztalokra kivitt húsostálak minél magasabbra legyenek pakolva. Ez a szokás egyébként elég lassan kopott ki, a magyar nemesekre egészen a XX. század elejéig jellemző volt a pazarlással való lenyűgözés. A hústornyok mellett az is egyre fontosabbá vált a századok során, hogy a fogások száma is növekedjen. Burgundiából származik olyan feljegyzés, mely szerint egy lakomán 48 féle ételt szolgáltak fel. De magyar vonatkozást is találni a primer források között.  Galeotto Marzio Mátyás király lakomájáról jegyezte le a következőt: „szokásuk a magyaroknak, hogy minden ételt mártással tálalnak…amik váltakoznak az ételek szerint. Igen nagy mértékben használnak fűszereket.” De hozzunk is egy konkrét példát, ez a recept, részben vagy egészben még igazságos királyunk asztalán is megfordulhatott.

„Sertésrolád: Vedd jófajta disznónak szép húsát, őröld is meg. Keverd sáfránnyal, vess hozzá tojásokat és édes szőlőnek szemeit, fűszerek porát és sót is. Végy hozzá tésztát, vékonyat, aztán a húsokat hajtsd beléje. Tedd a roládokat bő, fövő vizes edénybe, hints reá sót, a hús kisebb részét tojás nélkül főzd jó húsnak főzött levében. Hints reá fűszerek porát és sót is, vesd a kifőtt tésztákat tányérra, merítsd reá az utóbb főtt húst, levével.”

Természetesen a középkorban – s az azt követő időszakokban is még jó pár évszázadig – az élet minden szegmensére hatással volt, hogy milyen társadalmi csoportba tartozik valaki. Ami az étkezést illeti egy, a középkori gondolkodásmódhoz viszonyítva logikusnak mondható hit, szokás alakult ki. Elterjedt, hogy az állatok és a növények körében is felállítható ugyanolyan hierarchia, rangsor, mint az emberi társadalomban. Minél inkább földközelben él egy növény vagy állat, annál alantasabb és minél magasabban, annál előkelőbb. Ez a felfogás a 18. század végéig teljesen elfogadott volt. Nyilván az anyagi szegmens is jócskán meghatározta a táplálkozást – bár ez lényegében napjainkra is igaz – hiszen a vagyonosok nyilván hozzájutottak a ritkább és drágább ételekhez. A földrajzi felfedezések előtt a távol-keleti fűszerek nagyon drágák voltak, ezért csak az előkelők fogyasztották őket. Elsősorban azért is kellett új utakat találni, hogy Ázsiából a közel-keleti utak lezárása után is be tudják hozni az egyik legfontosabb fűszerré váló borsot.  Ha már sikerült receptet hoznom a középkori (s újkori) előkelők tálairól, lássunk most egyet a szegények soraiból. A zöldborsópürét előszeretettel fogyasztották, a mai vegán étkezéshez is tökéletesen passzol, bár a sáfrányt már kicsit bonyolult lenne beszerezni.

„Zöldborsópüré: Végy zöldborsót, főzd meg vízben, fedd le és hagyjad puhává dagadni. Vedd aztán a vízből és vásznon szűrd át. Végy hagymát, vágd apróra fel, tedd is a borsónak levébe, vess reá olajat, cukrot is, sót meg sáfránynak porát, aztán forrald össze jól. Add össze mindent egy edénybe, aztán így már tálalhatod is.”

A mai logikát követve, illene egy hússal teli étkezés után valami desszertet is fogyasztani. Az édességek presztízsének kialakulására azonban elég sokat kellett várni, a középkorban a gyógyszerészek készítették a cukros termékeket, a fűszeres és gyümölcsös italokat. Mátyás királyunk ezen a téren is nyitott volt az újdonságokra, s ezért hozatott édességkészítőket, általában Itália földjéről. A „tsemege-tsinálók” kezdetben a főurak, gazdag arisztokraták háztartásaiban dolgoztak. Az édességet árusító üzletek csak a 18. század végén jelentek meg. Azért sikerült találnom egy receptet, amivel kedvezhetek az édesszájú, történelemkedvelő háziasszonyoknak. Régről érkező tejszínes sodóval leöntött tortát mindenkinek!

„Torta tejszínes sodóval: Végy jó csészényi tejszínt, ereszd is át szűrőn. Eztán vedd tojások sárgáját, add is hozzá a tejszínhez, kevés tejjel együtt. Eztán az egészet szűrd bele egy tálba, vess reá cukrot, szűrj reá mézet. Színezd sáfránynak porával, tégy sütőbe tésztából formált kis kosarakat, süsd, míg kemény nem lesz. Eztán öntsd beléjük a kevercset, hagyd sülni, míg meg nem emelkedik kicsit. Ekkor vedd ki a tűzből az édességet.”

Amennyiben tetszenek a bejegyzéseim, követhettek most már Instagramon is.

Való igaz, hogy minden rosszban van valami jó. Még a folyékony drogokban is. S itt ne gondolja a kedves olvasó, hogy egy újhullámú orvosi okfejtést fog látni arról, hogy valamely folyékony kábítószer olyan hatással bír, amit felhasználhatna az orvostudomány. Hiszen, ha a szó hivatalos funkcióját nézzük, drognak nevezünk minden olyan természetes és mesterséges anyagot, amelyek, ha a szervezetünkbe jutnak, megváltoztatják annak működését, s természetesen függőséget okoznak. Ennek vannak legális, a társadalom által elfogadott, s nagymértékben fogyasztott típusai is. Idesorolhatjuk a kólát (s a Colát is), az energiaitalokat és a kávét. Furcsán nézne az emberek többsége, ha valaki, akár az amerikai filmekben gyakran látott körbeülve, egyenként felállva, s a sablonos bemutatkozás után elmondaná, „XY vagyok és 10 éve kóla, kávé vagy energiaital függő”. Ne adj Isten, mindháromé egyszerre. S ha már emlegettem a teremtőt, ebben a posztban igyekeztem az ördög ügyvédje lenni. Történelmi kitekintők után megpróbálom bebizonyítani azt, hogy minden rosszban van valami jó, tehát, az emlegetett löttyök fogyasztásának is vannak a szervezetre gyakorolt pozitív hatásai. Lássuk, hogy jöhetett létre, s milyen hatással bír ránk a kóla-kávé-energiaital triumvirátus.

Kezdjük azzal, amit a közvélemény legkevésbé gondol – jogosan – károsnak az említett hármas közül, tehát a kávéval. A ma már világszerte közkedvelt napindító italnak nem csak történelme, de saját legendája is van. Ezen történet szerint egy etióp pásztor volt, aki felfedezte a növény élénkítő hatását. A legenda egyszerű, kecskéi lelegelték a kávé piros bogyóit, s sokkal élénkebbek lettek. Erről szólt egy a közelében élő szerzetesnek, aki rájött arra, hogy ezeket a magokat, ha megpörköli egy „csodaszert” kaphat. A továbbterjedését illetően is vannak mesés szálak. Egy arab történetíró szerint egy perzsa vezetőt betegségéből is a kávé gyógyított ki, ezek után parancsba adta, hogy a vezetők minden dolgos éjszaka fogyasszák a nedűt. Ami mindenképpen bizonyos, hogy a kávé fogyasztást, tehát a kávézást a mohamedán zarándokok gyakorolták előszőr, s ők juttatták el a világ számos pontjára.

Pár gondolattal külön kitérnék a „napindító” európai térnyerésére is. Azt hiszem az nem lesz meglepő, hogy a törökök közvetítésével érkezett Velencébe a 16-17. században. Egy talján követ feljegyzéseiben azt is megemlíti, hogy ebben a korban Konstantinápolyban már számos olyan helység van, ahol az emberek összegyűlnek beszélgetni, s ezt az italt fogyasztani. Velence akkori vezetői jó üzleti érzékkel voltak megáldva, nem is kellett sokat várni, hogy gyorsan megjelenjen piacukon a kávé, s az 1600-as évek első felében meg is nyílt az első európai kávéház. Pár évtizeddel később, mint oly sok keletről jött újdonságot, a kávét is „megtámadta” a vallási sötétség. A túlbuzgó hívők az ördög italának titulálták a kávét, ezért VIII. Kelemen pápától annak betiltását követelték. Az alapvetően reformpárti egyházi vezető azonban – pont előző tulajdonsága végett még hihető is ez a történet – megkóstolta, s úgy döntött kár lenne ezt a remek italt betiltani, inkább használják ki annak jótékony hatását. S pár száz évet előre ugorva, lássuk, az orvostudomány mai állása szerint mik is ezek, miért hozott kiváló döntést az utókor számára Kelemen.

Kezdjük a legegyértelműbbel, hiszen minden rendszeres kávézó is pontosan érzi saját magán, hogy remek hatással van az emésztésre. De jótékony hatást produkál az epére is, sőt, újabb kutatások azt is bizonyították, hogy a rendszeres fogyasztás csökkenti az epekő kialakulásának veszélyét. De meglepőbb vizsgálati eredmények is vannak szép számmal. Ide sorolhatjuk azt, hogy a minimum egy csésze kávé elfogyasztása férfiak esetében csökkentheti a Parkinson-kór kialakulásának veszélyét. A nagyobb mennyiségben, kb. 3 csésze, megelőző hatást nyújthat csontritkulás esetében is. S itt még mindig nincs vége a kecskepásztor által megmentett ital jótékony hatásainak. Számos kutatás bizonyítja, hogy a már-már „függő szintű”, 4-6 csésze, elfogyasztott kávé egyharmadával csökkenti a 2-es típusú cukorbetegség kialakulásának kockázatát. S zárásként egy vitatott állítást mutatnék be. Az vizsgálatok által kijelenthető, hogy vérnyomásemelő hatású, azonban mégis sokan vitatják azt, hogy a kávéfogyasztás növelné a szív-érrendszeri megbetegedések veszélyét…Egészségünkre!

Ami a triumvirátus másik két tagját illeti, az ő „védelmük” már jóval keményebb diónak bizonyult. S nem véletlenül említettem ezt a termést, hiszen a Cola egyik alapja is dió, méghozzá a kóladió. Napjainkban már itthon is közel 20 féle kólát lehet kapni, de a történeti kitekintésben koncentráljunk minden kóla atyjára, a Coca Colára. Kezdeti formájában orvosságként, mai köptetőkhöz hasonlatosan funkcionált. John Stith Pemberton patikus állította össze a szirupot kokacserje leveleiből, kóladióból, cukor és karamell, s pár még a mai napig titkos alapanyagok hozzáadásával. A bizniszt azonban halála miatt már nem ő, hanem egy Asha Chandler nevű atlantai patikus futtatta fel, s alapította meg a Coca-Cola Corporationt. Bár az igazi nagy dobás valószínűleg nem tőle származott. Két üveggyáros kereste meg Chandlert, hogy árulják palackozva, szódával vagy ásványvízzel hígítva. Az ötlet bejött, nem kicsit, nagyon. A világhírhez vezető úton a Colának jót tett a második világháború is. Ingyen látták el itallal a teljes amerikai hadsereget, ez már alapvetően óriási megbecsülést hozott nekik szülőhazájukban. S ehhez még hozzájön, hogy az amcsik szívesen osztogatták az italt a különböző frontokon. Ez az óriási reklám Európában és Ázsiában is megalapozta a Cola sikerét és hírnevét.

Az élénkítő hatás mellett nem sok pozitívumról szól a fáma a Colát illetően.  Egy viszonylag friss kutatás azonban készült, ami azt az egyébként már meglehetősen sok helyen leírt tényt igyekezett bizonyítani, hogy az emésztést segítheti a megfelelő időben és mennyiségben bevitt Cola. A kutatók úgy találták, hogy az üdítő összetevői a gyomorba kerülve a gyomorsavhoz hasonlóan kezdenek viselkedni, s felgyorsítják a lebontási folyamatot. A vizsgálat konklúziója a következő lett. Ha nem is oldja meg az elzáródást teljes mértékben, jelentősen csökkenteni tudja annak mértékét. Ergo, egy jó nagy karácsonyi, születésnapi stb. vacsora után lehet jótékony hatása egy pohár Colának. Utolsó utáni mentségként pedig még – a dögöljön meg a szomszéd tehene elv alapján – az is felsorolható, hogy a kólák áltagban 3-6 E betűvel jelölt adalékanyagot tartalmaznak. Ezek a számok ugyanakkor több száz más élelmiszerben hasonló arányban megtalálhatók.

Keanu Reevesnek sem lehetett könnyű belebújni az ördög ügyvédjének szerepébe, nekem sem egyszerű egy eleve veszett ügyről valami jót írni. Hiszen még a legelvetemültebb energiaital fanok is sejthetik, hogy a túl sok folyékony serkentő nem növeli a földi életben töltött napjaik számát. Ugyanakkor még ne szaladjunk előre, lássuk az élénkítőitalok rövid történetét. Mint a 20. században oly sok találmány, ez is keletről, méghozzá Japánból érkezett. 1962-ben dobták piacra a Lipovitan-D-nek nevezett üdítőt. A cél kezdetben – csakúgy, mint a Cola ősidejében –itt is gyógyszerként, rekreációs célokra való felhasználás volt. A Lipovitan-D keveréke B1, B2 és B6 vitamin mellett tartalmazott taurint és niacint. Hamar népszerű lett, nemcsak az amúgy is elérhetetlen munkamoráljukról híres japánoknál, hanem Kínában, Koreában és Thaiföldön is.

Ugyanakkor egyes feltételezések szerint energiaital ügyileg a vén Európa megelőzte Ázsiát. Skóciában már 1901-ben készítettek egy bizonyos „vasfőzetet”, de nem aratott akkora sikert a piacon, mint a keleti társa.  Az USA-ban hamar észrevették az új termék okozta lehetőségeket, s a Coca ősi riválisa, a Pepsi kapcsolt leggyorsabban. Josta névre keresztelték az energiaitaljukat, amit Európában, Ausztriában gyártanak még napjainkban is.

Az egészséges életmód hívei, s bárki, aki az átalagosnál egy fokkal jobban vigyáz az egészségére, az ördöggel egy lapon emlegeti az energiaitalokat. Minimális jótékony hatást azonban ezeknél is felfedezhetünk. A már a kezdetekben is használt B1, B2 és B6 vitaminokat – minimális arányban – a legtöbb márka ma is tartalmazza. A kávéhoz és a kólákhoz hasonlóan serkenti az anyagcserét, ezáltal a méreganyagok kiürülésében is segíthet. Nagyjából ennyi jó tulajdonság írható le az energiaitalokról, de ez esetben is álljon némi védőbeszéd az utolsó gondolatok helyén. Egy egészen friss kutatás számolt be azokról az adatokról, mi szerint 200 mg koffein nem idéz elő klinikailag lényeges változásokat a vérnyomásban, a szívizom véráramában, a vízháztartásban vagy a testhőmérsékletben sem. Egy nap alatt a szervezetbe bocsánatosan bejuttatható koffeinadagot 400 mg-ban határozta meg. Magyarul, ha az átlagos két és fél decis dobozzal, s a megszokott mennyiségű koffeint tartalmazó márkával számolunk (pl az ördögös márka strong típusa már nem tartozik ide), s leosztjuk a nap 24 óráját, akkor akár 3-4 doboz energiaitalt is meg lehet inni úgy, hogy nagyobb károkat okoznánk magunknak. Viszont, ha kérhetem, ezen utolsó mondatra senki ne hivatkozzon az édesanyjánál, édesapjánál, barátjánál, barátnőjénél, ha a 4. doboz Bombáért ugrik le a sarki kisboltba!

Összefoglalva talán tényleg minden rosszban van valami jó. Ugyanakkor a cikk írása előtt is azon a véleményen voltam, s ezt bizonyítani is látszik számomra az átolvasott periodikák, kutatások sora, hogy a három „folyékony drog” fogyasztásánál egy a kulcsszó, mégpedig a MÉRTÉKTARTÁS. Na, jó, talán a kávé esetében hosszabbra is lehet engedni azt a bizonyos mértéket.

Úgy tartják, hogy az emberi kegyetlenség nem ismer határokat. Mint minden közhelynek, így az előző állításnak is jócskán van alapja, elég, ha csak a történelem évszázadain végigsöprő kivégzési kultúrát vesszük alapul. A történelemkönyvek is beszámolnak a legelterjedtebb formákról, ilyen például a lefejezés, a keresztre feszítés, a máglyán való elégetés, vagy a felsőbb évfolyamokban kiemelt guillotine is. Ez a véres téma elég gyakran megmozgatja a gyerekek fantáziáját, s nem is kell túl sokat kattintani ahhoz, hogy olvassanak például az élve eltemetésről vagy éppen a karóbahúzásról. A következő összeállításban pedig arra törekszem, hogy bemutassam azokat a főbb példákat, amikor a kivégzések során az emberek ötvözték a bestiális kreativitását az állatok erejével, illetve ösztöneivel. Azt hiszem, – hogy stílszerű legyek – nem végzem ki írásom tartalmát azzal, ha kijelentem, hogy felkavaró sorok következnek.

A „Damnatio ad bestiarium”, az ókori rómaiakhoz képest felettébb kevés kreativitást tartalmazott – bár, ha megfordítjuk ezt a nézetet, könnyen lehet, hogy ők már akkor tudták, mindenki jobban jár, ha az elitéltek egy „látványos show-műsor” keretében egymást ölik meg, s nem kell bajlódni a kivégzéssel – hiszen a rabokat szimplán odadobták kiéheztetett medvék, párducok vagy éppen oroszlánok elé. Ezen halálbüntetés-fajta sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy a Bibliában is többször említésre kerül, hiszen több ókeresztény mártírt is így végeztek ki, például Szent Januáriuszt kénytelenek voltak a rómaiak lefejezni, mert a főpap – a legenda szerint – megszelídítette a ráuszított vadállatokat.

Természetesen a lovak sem maradhattak ki a haláliparból. Azon felül, hogy már évezredek óta szolgálják az ember hadászati céljait, így az állatvilág tagjai közül talán ők tudnának legtöbbet mesélni arról, hogy mire képes az emberiség, ha egymás kiirtása a cél, még a kivégzéseknél is segédkeztek, egészen pontosan a felnégyelésnél. A bűnöst a végtagjainál fogva lovakhoz kötözték, majd az állatokat elindították, s szakadhatott minden kívül is, belül is...

S, ha már lovak, legendák és kivégzések. A legismertebb ilyen kombináció Hektor jelképes kivégzése. A trójai háborúban Akhilleusz párbajban megöli Trója hercegét, majd háromszor vonszolta végig a harci szekere után kötözött holttestet a város falai előtt.

A kiéheztetett állatok használata egyébként nem csak az elmúlt évszázadokban élt, mint kivégzési opció. Pár évvel ezelőtt, szinte minden hazai sajtóorgánum is lehozta azt a hírt, miszerint Észak-Korea diktátora, Kim Dzsongun kivégeztette saját nagybátyját. Ettől az információtól önmagában nem sokan dobtak volna hátast, de a tudósítások arról szóltak, hogy egy egészen régimódi módszert választott Kim vezér. Pucérra vetkőztette a nagybácsit, öt másik bizalmasával együtt, majd bedobatta őket egy ketrecbe, s ráengedtek több mint száz kutyát, akik – természetesen – napok óta nem kaptak enni. A kivégzés tényét nem, de az alkalmazott módszert azóta vitatják, lehetséges, hogy az egyeduralkodó szimplán agyonlövette rokonát és társait.

A gyógyításon át a szexualitáson keresztül még oldalakon keresztül folytathatnánk azon felsorolást, hogy a kígyó ábrázolások milyen jelentéstartalommal bírtak. A mérges hüllők „tisztelete” a kivégzési struktúrában is megjelent. Az egyszerűbb forma, az előbbiekben említett minta alapján zajlott, tehát az áldozatot egy kígyóverembe hajították, ahol az állatok halálra marták. Egyébként a viking sagák szerint, az egyik legnagyobb, napjainkban pedig legtöbbször emlegetett északi hőst, Ragnar Lothbrokot is így végeztette ki Ælla, northumbriai király. Ennek a formának élt egy olyan változata is, melyben a verem alját még vízzel fel is töltötték, biztos, ami biztos alapon. A középkor egyik legkedveltebb kivégzése lett a kígyók általi halál, kissé feltuningolt változatban, hiszen a vermeket egy koporsóra cserélték, s ott zárták össze a delikvenst a végítéletet elvégző hüllőkkel. Gyorsan hozzá kell tenni, hogy ez az elterjedt kivégzési formák közül az egyik legfájdalmasabb volt, ugyanakkor elég – a közönség számára túlságosan is – gyors halált okozott.

Ellentétben ez ennél mérföldekkel betegebb módszerrel, a patkányok használatával. Egy vagy akár több – már szinte leírni is felesleges – kiéheztetett patkányt tettek az elítélt lemeztelenített hasára, egy vödör alá. Majd kívülről elkezdték melegíteni a vödröt. A forráság miatt csapdába kerülő állat reakciója nem volt más, mint megtalálni vagy inkább megteremteni a kiútat, amire egyetlen lehetősége volt, ha átrágja magát az ember testén.

Az óriási GoT fanoknak – mint Martin sok történelmi utálása közül az egyik – ez is ismerős lehet, hiszen a sorozatban is szerepelt, mint a vallatáshoz használt eszköz. Ez egy órákig tartó, iszonyú szenvedéssel járó halált eredményezett, de ez még közel sem a csúcs. Hamar rájöttek a hóhérok, hogy tovább tudják fokozni ezt a tortúrát, ha a patkányokat kisebb rágcsálókra cserélik, s a vödröt nem az ember hasához rögzítik, hanem…Igen, a segglyukához. Magyarán nem a hasát kezdte el rágni az egér, hanem elindult kalandos útjára az áldozat végbelében. Sic transit gloria mundi…

Végül ismét egy olyan módszert említhetek, amiben szerepet kap a bélműködés. A bogarak kivégzésre való használatát a perzsák és egyes természeti népek fejlesztették tökélyre. Az ítélet menete a következőképpen folyt: a célszemélyt egy fához kötözték, majd vízen kívül csak tejet, mézet, s olyan ételeket adtak neki óriási mennyiségben, ami hasmenést okozott. Egy ideig nyilván ellenkeztek az elítéltek az etetéssel és az itatással, de egy lekötözött ember száját kifeszíteni nem okozott túl nagy problémát. Szóval az így keletkezett ürülék különösen vonzott bizonyos rovarfajokat. De, hogy fokozzák a szenvedést, gyakran a halálraítéltet a kikötözés előtt még tejben s mézben fürösztötték, hogy a bogarak ne csak a testnyílásokon támadjanak, hiszen a rovarok nem nyalogatva közeledtek a kivégzett felé.

 Sokszor és sokféleképpen visszaélt az emberiség az állatok erejével és ösztöneivel, ezek legdurvább megnyilvánulásai voltak a felsorolt példák. Azt hiszem, – ha megértenénk a gondolataikat – az emberek legnagyobb kritikusai pontosan azok az állatfajok lennének, akik elődei látták eszement kivégzések ezreit és a véráztatta háborúk sorát.

Mint minden gyereknek, aki sportújságírónak, hovatovább kommentátornak készül, számomra is kötelező szokás volt, a nemzeti sportlapunk kiolvasása a-tól, z-ig. Sőt, én azon elvetemültek közé tartoztam, akik nem csak szinte betanulták az újság tartalmát, hanem egyes számokat – bekarikázva azt a cikket, ami miatt erre érdemes volt – külön meg is őriztek. Aztán ahogy haladtam előre a kamaszkor rögös útján, úgy hagytam el a gyűjtést, s az online sajtó által megnyitott új kapuk által, szépen lassan sportújságunk print változatát is. S egy kis idővel később, a kötelező nagytakarítás során, drága édesanyám feltette azt a költői kérdést, hogy „kellenek neked még azok az újságok? Ha nem, jó lesz begyújtani…” A féltve őrzött példányok elégetésének gondolata először természetesen sokkolt, aztán jobban belegondoltam, és egy romantikus 45 percben gondoltam végső búcsút veszek tőlük. Így is tettem, egyetlen lap kivételével, amely azóta is a szobámban van, s a címlapján ez a főcím áll: „Fehér Miklósra emlékeztek a Benfica játékosai”.

Nem vagyok az az érzelgős típus, életem során – nyilván ebben az is közrejátszott, hogy eddig Istennek hála, elkerültek a nem várt tragédiák – egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor sírtam. De, amikor megláttam a felvételeket arról, hogy az egyik valaha volt legszimpatikusabb magyar játékos meghal a pályán, az én könnyeim is ömlöttek. S könnybe lábad a szemem ma is, hiába telt el már 13 év, ha néhány alkalommal ismét meglátom valahol a Miki haláláról készült felvételeket.

Sajnos mind a nemzetközi futball, s a magyar sport is átélt 2004 óta számos megmagyarázhatatlan tragédiát. A teljesség igénye nélkül ide sorolhatjuk Antonio Puerta, Grégory Mertens, Zavadszky Gábor, Kolonics György vagy Akeem Adams halálát is. Sokan, sokféle diagnózist hoztak fel a sportolók váratlan halálát illetően, ugyanakkor úgy érzem, a témával sokkal kevesebbet foglalkozott a közélet, mint azt annak fontossága diktálná. Ezért felkerestem Dr. Menczel Zsuzsát, a Semmelweis Egyetem, Egészségtudományi Karán tanársegédként dolgozó szakpszichológust. A fiatal kutató kiemelt érdeklődési területei közé tartozik a sportolók lélektana is (eddigi munkásságának a www.menczelzsuzsa.com-on bárki utánanézhet), így nagy örömömre elfogadta a felkérésemet, hogy egy interjúban a sportpályákon történő halálesetekről, illetve annak feldolgozási nehézségeiről beszélgessünk.

–A 2000-es évek elején talán Marc-Viven Foé tragédiája volt, amely újra előtérbe helyezte ezt a sajnálatos, de nagyon fontos témát. Azóta sok más sportoló is elveszítette életét „hasonlóan megmagyarázhatatlan” körülmények között.

Mit gondolsz, ezek az esetek mennyire bizonyulhatnak az adott csapatoknál dolgozó orvosi stáb hibájának, illetve mennyire okolhatók ezért azok az orvosi vizsgálatok, amik előzőleg nem mutattak ki semmilyen problémát az adott játékosnál?

–Pszichológusként csak találgatni tudnám, hogy ez az orvosi team hibája lehet-e. Nem csak sportolók körében, de a „mindennapok” résztvevői között is előfordul olyan váratlanul bekövetkező haláleset, amit semmilyen korábbi testi betegség nem jelzett előre. Egy-egy ilyen eset az átlagemberre ugyanúgy, mint az átlag sportolóra hatással van. Kicsikre és nagyokra egyaránt. Erre példaként egy kolléganő esete jut eszembe, aki drogfüggőket kezel. Egy páciense édesapja, annak 3 éves korában egy nyaralás alatt esett össze és halt meg, miközben gyermekét a nyakában vitte. Semmi sem jelezte előre a tragédiát. Bár úgy tűnt a gyermek átvészelte a helyzetet és gondtalan iskolai fejlődés jellemezte, a serdülőkor végére mégis droghasználatba, majd függőségbe csúszott. Itt láthatjuk a példáját annak, hogy a nem látszó törések tudat alatt milyen mély hatást gyakorolhatnak egy ember életére.

Visszatérve a kérdésre, nem is az orvosi „műhiba”, ami eszembe jut, sokkal inkább a sportoló esetleges félelme attól, hogy orvoshoz menjen. Elképzelhető, hogy eltitkol valamilyen betegséget, melynek felszínre bukkanására csekély a valószínűség, de ha kiderülne, nem engednék játszani. Így előfordulhat, hogy megpróbálja elkerülni a vizsgálatokat… Az orvosi vizsgálatoktól való félelem azonban nem csak a sportolókat, de a mindennapi embereket ugyancsak érinti, különösen a férfiakat.

–Amikor már megtörtént a baj, mik lehetnek a megfelelő feldolgozási formák? Maradva a csapatsportoknál, mondjuk egy profi futballcsapat keretét 20-22 játékos alkotja, akik közül valószínűleg mindannyian másként gyászolnak. Miként lehet itt mégis eredményesen feldolgozni egy tragédiát?

–Mivel csoportról beszélünk, mindenképpen a csoportterápia merül fel hatékony kezelési formaként. Ez mindaddig megfelelő terápia, míg a gyász nem ölt patológiás méreteket. Egy ilyen tragédia esetén a pszichológus, különösen, aki krízisekre szakosodott, hatékonyan tudja segíteni a veszteség feldolgozását. Az ő feladata lehet az is, hogy kiszűrje, észrevegye, ha valaki a csoportból, mélyebben vonódik be, mint az „elvárható” lenne. Neki érdemes lehet egyéni terápiát javasolni, ahol kideríthetik, milyen egyéb okai vannak, például korábbi negatív történés, az elhúzódó gyásznak esetében. További lehetőségnek látom, hogy olyan csoportülést szervezzenek a segítő irányításával, ahol nem csak a játékosok, de edzők, és családtagok is részt vesznek. Bár a mi kultúránkban a halál tabu téma, és csak a bánattal kötődik össze, éppen azért fontos beszélni az elhunytról és együtt lenni, hogy a feszültség oldódni tudjon. Hogy az itt maradtak átélhessék a közösség élményét, tudják nincsenek egyedül, van kire számítani, van kihez fordulni. Emellett az is hasznos, ha felidézik az elhunyttal kapcsolatos jó emlékeiket, a közös nevetéseket, a vidám pillanatokat. Így amikor rágondolnak, jó érzés maradhat bennük.

–Melyik eshetőséget lehet – nagyon rossz szóhasználattal élve – nehezebb feldolgozni, ha egy hosszabb betegség után veszti életét a csapattárs – példa lehet erre Akeem Adams vagy Rakaczki Bence fájó tragédiája vagy, ha hirtelen, azonnal áll be a halál? S megfordítva a kérdést, okozhat-e jobb eredményeket, ha egy komoly betegségből felépül a csapattárs?

– Úgy gondolom egy hirtelen bekövetkező halálesetet mindig nehezebb feldolgozni, különösen, ha fiatal emberről van szó. Ilyenkor egyrészt úgy véljük, nem volt még itt az ideje, míg idősebb embernél „vigasztalhat” a tudat, hogy ez az élet rendje. Másrészt a hirtelen halálra nem lehet felkészülni, minden, ami váratlan, megijeszt bennünket. Általános érvényű szabály, hogy félünk a változástól, mivel nem tudjuk, mire számíthatunk. A váratlan tehát ijesztő, és a tudat, hogy velem és veled, és vele is bármikor megtörténhet, ahogy vele meg is történt, aláássa az omnipotenciába (mindenhatósági érzés) vetett hitünket, vagyis, hogy rossz dolgok mindig másokkal történnek. Amire nem tudunk felkészülni, az ijesztő, míg, ha hosszas betegség után veszítünk el valakit, akkor egyrészt készülhetünk arra, ami előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkezik. Másrészt nyugtathatjuk azzal magunkat, hogy ezzel a beteg szenvedései is megszűntek, és neki is jobb így.

Személyesen látni valakinek a halálát, mindig nehezebben feldolgozható „esemény”, mint, ha csak elmondják nekünk a történteket. Amit nem látunk, nem élünk át többnyire kevésbé megrázó. Ez esetben, ami inkább nehezítő tényező, hogy amit nem látunk, az kicsit olyan, mint, ami meg sem történt. Nehezen hihető, hogy, aki egykor az életünk része volt, elutazott, vagy csak elment bulizni, ahogy te is említetted Marian Cozma esetét, és egyszerűen nem jön többet vissza. Nincs viszont benne például az a fajta tehetetlenség érzése, amikor jelen vagyunk, de semmit sem tudunk tenni azért, hogy segítsünk társunknak, vagy, hogy csökkentsük a fájdalmát.

Egész biztos az is, hogy egy súlyos betegségből való gyógyulás nagy hatással lehet az érintett környezetére és saját magára is. Az emberek ilyenkor szoktak változtatni az életükön, sokan rájönnek, hogy olyasmit csináltak eddig, ami nem is az igazi életcéljuk. Mivel ilyenkor megvilágosodik az élet rövidsége, nem ritka, hogy új szakma felé fordulnak. Így lesz például a multinál dolgozó managerből, szappanfőző kisiparos, de, hogy ne menjünk messzire, lehet, hogy csak a cigarettát, italt teszi le a környezet valamely tagja, ezzel is nagyot lépve az egészségesebb élet felé.

– Mi a véleményed, mi a jobb vezetői magatartás, ha megpróbálják elhalasztani a soron következő bajnokit egy haláleset miatt, avagy lejátsszák, hiszen a csapat az elhunyt társért is küzd majd? Marian Cozma meggyilkolása után még egy hét sem telt el, de a Veszprém játszott és meg is verte az akkoriban a világ egyik legjobbjának számító Leont.

– Nagyon egyén függő, ki, hogyan reagál egy ilyen tragédiára. Van, aki a munkába, itt a sportba, menekül, mivel segít neki, hogy játék közben csak a feladatára koncentrál. Ez alatt az idő alatt nem kell a történtekkel foglalkoznia. Ezzel szemben másokat a tragédián való gondolkozás, a szomorúság érzése meggátolhat a figyelem összpontosításában, ezzel aláásva a játékban való teljesítést. Bár nem tudom a Veszprémnél, hogy történt, véleményem szerint egy megfelelően felkészített csapat, szakember vezetésével megdolgozott csoportterápiát követően nyugodtan részt vehet a versenyen, mérkőzésen. Egyrészt ezzel emléket állítanak elvesztett társuk felé, másrészt azt is érzékelhetik, hogy az élet megy tovább, nekik pedig az a feladatuk, hogy továbbra is helyt álljanak.

Egyszer egy plébánossal folytatott beszélgetésem során hallottam már azt a mondatot, amit most Zsuzsától is, miszerint ideje lenne a magyaroknak is elkezdeni beszélni a halálról. Én hiszek benne, hogy nekik van igazuk…!

A nők szépsége. A kiváló ízek, fűszerek, gasztronómiai különlegességek. Az Aranycsapat. Építészeti csodák, különlegességek. Hosszabb-rövidebb gondolkodás után arra jutottam, talán ezek azok a tényezők, amire minden magyar, kortól, nemtől, politikai hovatartozástól, nemi identitástól, itthon vagy külföldön élve, szóval bárhogyan, de büszke. A felsorolt elemekben mind megegyezik az, hogy előkelő helyezéseket érne el benne hazánk európai viszonylatban. Az említetteknél sokkal ritkábban esik szó, hogy van még minimum egy dolog, amiben bármelyik néppel fel tudnánk venni a versenyt, ez pedig a káromkodás, illetve annak cifrázása, gyakorisága. Hiszen a magyar embernek nem kell ahhoz mérgesnek lennie, hogy e nyelvi tabuval éljen. Arra, hogy a szidalmaink kreativitására és bőségére a külföldiek is felfigyelnek, két, egymástól független, mégis mondanivalójában ugyanazt alátámasztó történetet említhetek. Egy barátom Szlovéniában futballozott – pedig a szláv népekre hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy hát kik, ha nem ők a „fő káromkodók” - míg egy másik barátom édesapja pedig egy osztrák csapatnál rúgta a bőrt. Mind a ketten azt mesélték, hogy alig kellett fél év, s már a fél csapat magyar káromkodásokat használt a mérkőzések közben. Nyilván ezekben az esetekben, a magyar szidalmak iránt érzett szimpátiában az is közrejátszhatott, hogy azokat sem az ellenfél, sem a játékvezető nem értette meg…Na, de, ha már itt van egy eltitkolt büszkeségünk, öles léptekben haladva nézzünk utána a magyar káromkodás történelmének.

Mielőtt azonban visszautaznánk az időben, kicsit közelítsük meg szakmai szemmel is ezt a nemkívánatos hungarikumot. Mi is az a káromkodás? A nyelvi agresszió egyik megnyilatkozási formája. Kiváltó okként a szakirodalom három fő pontot emel ki: harag, bosszú, gyűlölet. Alapjait Freud egészen az ősemberekig vezeti vissza. Pontosan fogalmazva arra a pillanatra, mikor az ős haragjában nem csapta agyon a másikat, hanem fenyegetőzött, verbálisan adta ki mérgét. Kialakulásában szintén nagy szerepet töltött be a vallás. Hisz sok esetben napjainkban is a káromkodások egyik alapja valamilyen vallási tiszteletben részesülő személy vagy fogalom megsértése. A láncreakciót elindító folyamat kulcsa lehetett, hogy a bálványozott istenség, nem cselekedte meg a tőle kért tettet, így bemocskolták a nevét. Ez lehetett a lelki alapja a káromkodásoknak. A káromló elátkozza a hatalmat, melytől kérelme teljesítését hiába várta. Ez a beidegződés maradt ott a mai napig az emberekben. A szakértők a káromkodást négy csoportba sorolják: származásgyalázások, gyalázkodások, szitkok és átkok, indulatszói szitokszók.

Jöjjön hát az első, hivatalos magyar káromkodás. A legkorábbi írásban fennmaradt magyar szitkozódás 1458-as Dubnici krónikából származik. Pontosan így olvasható: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh”, ami napjaink magyar nyelvében így hangzik: veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket. A csatához, ami megihlette a krónikást pedig még messzebb kell mennünk a történelemben.1355-ben Nagy Lajos hadsereget küldött Habsburg II. Albert osztrák herceg és Luxemburgi IV. Károly német-római császár támogatására, Zürich és szövetségesei ellen. A krónika szerint a magyar segédcsapatok azt a parancsot kapták, hogy ne ejtsenek foglyokat. S minden kardcsapás alatt üvöltötték az első hivatalosan fennmaradt magyar káromkodást.

Szintén a 15. századi emlék Rotenburgi (vagy Rothenburgi) János magyar nyelvmester szójegyzékre hasonlító irata. Tartalmát tekintve a legszükségesebb magyar szavak és kifejezések találhatók benne egy külföldi számára. A magyar szavak mellett latin vagy német fordítás olvasható. A nyelvemlék számos káromkodást vagy köznapi kifejezést is tartalmaz, így például a következőket:

…hol vret vbi est dominus? Hol van az urad?

…baſnement tranſſivit ſup(er)pone. Baszni ment.

Schaffarina ette hebe pyczat gymmer ein warme fut Schaffarina = (safarina; a prostituáltak régi neve), adj (te) hébe (hév, meleg) picsát!

…ackarode faſot wildu oygers haben: Akarod-e a faszt?

Ahogy teltek az évszázadok, úgy lett egyre népszerűbb a káromkodás. A török időkben, tulajdonképpen érthető következtetésből, a nép úgy gondolta, hogy isten megharagudott, ezért is szabadult az országra a félholdas veszedelem. Így érthető az az 1563-ban íródott törvénycikk, mely büntetéseket ró ki azokra, akik Isten nevét profánul szájukra veszik. „És minthogy a közelebb múlt években borzasztó szokásba jött az Istennek és Szentéinek átkozódó szidalmazása és káromlása: nehogy ez által az Isten haragját magunkra ingereljük, elrendeltetik, hogy azok, kik a teremtő Istent, keresztségét és lelket szidalmazzák vagy más módon káromolják, feladatván, illetékes bíróik által első ízben megvesszőztessenek, másod ízben megpálczáztassanak, harmad ízben pedig mint emberölők vagy más nyilvános gonosztévők, halállal büntettessenek. Azok pedig, kik hallják és be nem vádolják, három márka birsággal illetessenek."

A pogány törökök kiűzése után sem javult azonban a helyzet a káromkodás kérdésében, erről tanúskodik egy a szegediekhez intézett, 1600-as évek végéről származó kiáltvány. „Az Úr Isten ellen való nagy káromkodások magyar nyelven atta teremtette, nem különben Rácz nyelven magok szokások szerint és ezek által az Ur Istent haragra gerjeszteni keményen tiltatnak; akik pediglen effélékben tapasztaltatnak elsőben: az Templom előtt 50 pálczával, másodszor: százzal megverettetnek, harmadszor pediglen minden személy válogatás nélkül 12 forintra megbüntettetnek.” Aztán később egyre drasztikusabb eszközökhöz nyúltak a vezetők a káromkodás megfékezése érdekében. „A templomot látogatja a nép – szól a jegyzőkönyv — de szörnyű módon káromkodó, kivált a tanyai nép, noha keményen büntettetik ezért fej- és nyelvvesztéssel is.”

Ámbár, hogy arról is képet kapjunk milyen káromkodások verték ki a biztosítékot a kor ítészeinél jó példa, hogy a „disznó” szót társaságban, beszéd közben kimondani tilos volt, s aki a „teremtette”, vagy „ebadta” káromkodáson kívül „csinálom a lelkedet” trágár káromkodást elkövette, azt megvesszőzték, s amennyiben „visszaeső volt”, hóhér által kidobták a városból.

De tiltások, vesszőzések ide vagy oda, a legnagyobbakkal is megesett, hogy káromkodás hagyta el a szájuk, sőt, akár pennájukat is. Janus Pannoniusról elég sokat tanulnak a magyar általános és középiskolások. Azt azonban csak a legelitebb gimikben – nyilván ott is kizárólag akkor, ha egy erre nyitott pedagógus tartja az órát – említik meg, hogy Janusnak volt egy római példaképe, méghozzá Martialis, aki a lakomák, a pezsgő élet, a paráznaság költője (is) volt. Csezmiczei János azonban nem csak követte, sok esetben epigrammáiban felül is múlta példaképét, egészen megrázóan fanyar és élethű képet tudott festeni a szeretőivel eltöltött légyottokról. Természetesen ezekben a művekben bőven dúskáltak a kor káromkodásai. Lássunk is egy példát.

„Lúca, midőn tekerésre kinálja parázna picsáját
s lábai kétoldalt lógnak a vállaimon:
segge lyukán íme rettenetes ropogás szabadul ki,
s mint a szilaj villám, tépi a fellegeket.
Én meg az orrom jól befogom s meglépek azonnal,
büszke faszom lekonyul, szégyenem onnan elűz.
Lúcia semmi gyönyört nem nyújt minekünk a pinuskád
míg nem hagyja alább segged e csúnya szokást.”

A viták által generált káromkodások már a legelsők közé tartoznak, s az egyházi emberek sem voltak tőlük mentesek. Alvinczi Péter, kassai protestáns lelkipásztor és Pázmány Péter esztergomi érsek bizony nem szívlelték egymást, s a mai legkeményebb rappereket is megszégyenítő szövegekben üzengettek egymásnak.

„Süldisznóhoz, majomhoz, szamárhoz, rókához, szemtelen ördöghöz hasonló vagy, disznó, kurva, parázna, világ latra, genyetség, verő-ártány”– kezdte Alvinczi az üzengetést. Pázmány válaszul a hitreszelő, hitfaragó és ördögista szavakat címezte Kassára. Ide kapcsolhatók Méliusz Juhász Péter, magyar református püspök azon sora is, melyekben a pápáról, mint az „ördög kamoraszékéről (árnyszékéről)” szólt, aki még pluszban „francus”, azaz szifiliszes is. S a végén azt is kijelentette, hogy az apácák nem mások, mint „szűz kurvák”.

Ami napjainkat illeti, meglepően kevesen foglalkoztak a káromkodások jelenlegi helyzetével, nagyon csekély ma a szakirodalom (Bodnár Alexandra munkája üdítő kivétel volt, akit bővebben érdekel, keressen rá, megéri!). Leginkább azt szerettem volna bemutatni, hogy a temérdek káromkodásunk közül - melyet manapság használunk - melyik áll a képzeletbeli ranglétra tetején. Az eredmény végül nem lett túl meglepő, hiszen a ”Baszd meg!” kifejezés győzött. Azt hiszem jogosan, hiszen nemtől és iskolai végzettségtől függetlenül szinte mindenki használja. Sokaknál már kötőszói szintre lépett ez a káromkodás, így aligha meglepő, hogy ott van a listák élén. A képzeletbeli lista második helyén a ”Kapd be!” áll. Egy fokkal talán enyhébb kifejezés a győztes „Baszd meg-nél”, így alighanem nem lenne nehéz olyan csoportot találni, ahol helyet cserélhetne ez a két káromkodás. A harmadik helyen döntetlen alakult ki az azonos ismertségű ”Kurva életbe! ” és a ”Kapd be! ” között.

Napjaink káromkodásai között szintén sarkalatos kérdés az, hogy nyilvánosan mely kifejezéseket használják legtöbbet. Itt a „francba” kifejezés győzött, nyilván azért, mert napjainkban nem azt a jelentést tulajdonítjuk neki, mint amit kialakulásakor. Az „eredeti franc” hiszen sokkal inkább egy átok volt, amit az idősebbek által használt „franc essen bele” formula még ma is őriz. De a lényeg, a franc egy betegség neve volt, méghozzá a szifiliszé. Tehát, csak óvatosan a „francozással”… A második helyre a „Baszd meg!” került, ami már csak az alapvető népszerűsége miatt is érthető, s enyhítőnek ható hangsúlyozással alighanem mindannyian éltünk már vele nyilvános helyen is.

Azt hiszem, érdemes lenne elindítani egy, az egész országra kiterjedő káromkodás-kutatást, hiszen meggyőződésem, hogy tájegységenként más és más szókapcsolatok terjedtek el. Az olvasmányélményeim alapján mindenképp a különlegesek közé sorolnám a ”Szopj le egy talicska aprómajmot!” és a ”devla adja rád az utolsó kabátot!”. A téma engem valóban érdekel, így ez egy olyan kivételes bejegyzés lesz, ahova a kommentekbe kifejezett kérés, hogy mindenki írja le, a lehető legcifrább magyar káromkodást, amivel eddig találkozott. Ha már valamiben jók vagyunk, hát miért is ne dolgoznánk fel azt?!