Amióta ember él a Földön, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de harcban áll egymással. Ezen csatározások helyszínei, eszközei, kiváltó okai változhatnak, de a cél mindig ugyanaz, le kell győzni, el kell pusztítani az ellenséget. A siker egyik legalapvetőbb eszköze lehet, ha az egyik oldalon jóval több katona szolgál, mint a másikon. Ám ez önmagában elég a győzelemhez? Természetesen tudjuk, hogy nem, hiszen Pizarro pár száz katonával döntötte meg az egész Inka Birodalmat, és Dobó kapitány is mondotta vala Gárdonyi örökérvényű klasszikusában, hogy „inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl”…s az egri ostrom 1552-es végeredményét is tudjuk! Történelem és magyarórákon sokat hallhattunk hősiesen elbukott csatákról vagy épp a fordítottjáról, amikor heroikus küzdelemnek hála, sikerült győzelmet aratni a túlerő felett. Azt már azonban jóval kevesebben tárgyalják – nyilván nem is lehet erre idő a tanmenetek erőltetett menete okán -, hogy milyen következményeket okoztak azok a vesztes csaták, ahol a végül elbukott fél esélyesként várta az ütközetet. Természetesen a háborúk több ezer éves múltjának köszönhetően háromnál jóval több összecsapás kerülhetne bemutatásra. Azonban választásom azért esett végül a gaugamélai, azincourti és a sztálingrádi csatákra, mert itt a vesztes hatalmak favoritként szaladtak bele akkora pofonba, ami nem csak a csaták végét, hanem annál jóval nagyobb változásokat idéztek elő!

Haladjunk hát kronológiai sorrendben!

Gaugamélai csata: Kr.e. 331. október 1.

Az ókor egyik legnagyobb csatájában, Ninive közelében, a Tigris folyó mellett, Gaugaméla falu szomszédságában csapott össze Nagy Sándor makedón-görög serege, 46 ezer fővel és III. Dareiosz perzsa nagykirály hadereje, 90 ezer harcossal, azaz majdnem kétszeres túlerővel.

Persze Alexandroszt ekkor sem kellett bemutatni senkinek, hiszen meghódította már Kis-Ázsiát, Szíriát és Egyiptomot, tehát a Perzsa Birodalom nyugati felét. Sándor Kr.e. 331. októberében elérkezettnek látta az időt, hogy bevigye az utolsó döfést. Győzelméhez zseniális stratégiai képessége mellé egy kis szerencse is kellett.

Az első remek húzása Sándornak az volt, hogy a jobb szárnyra helyezte támadásának súlypontját, rákényszerítve ezzel a perzsákat, hogy harci szekereiket ott használják, ahol a terep nem volt arra alkalmas. Kezdésként dárda és nyílzáport küldetett rájuk, majd a falanx sorai szétnyíltak, a réseken átrobogó kaszás szekereket - ami egyébként a perzsák legfélelmetesebb fegyvere volt - ezután a hátsó sorokban egyenként elintézték. Dareiosz túl korán küldte támadásba szekereit, ezért a lovasság nem tudott időben utánuk eredni, s így nem tudtak betörni a szekerek által megteremtett résekbe. Magyarán a lovasok beleszaladtak a Sándor apja, Philipposz által tökéletesített, 5-6 méteres szarisszával ellátott phalanxba. S ha ez a kiváló taktikai húzás nem lett volna elég, még a szerencsefaktor is Sándor és katonái mellé állt.

Az elbeszélések szerint Dareiosz kocsihajtóját megölték, amit a nagy zűrzavarban sokan úgy láttak, mintha magát az uralkodót érte volna végzetes sebesülés. Így a perzsa derékhad meghátrált. Bár a jobb oldalon a perzsák sikereket értek el, visszavonulásra késztették a makedón balszárnyat, így úgy tűnt, megsemmisíthetik Sándor hátrahagyott táborát, s hátba támadhatják a fősereget. De a hátsó falanx időben érzékelte a bajt, s megfordult – gondolhatjuk, hogy ez nem lehetett egy egyszerű művelet, úgy, hogy több ezer ember kezében egy 5-6 méteres dárda van…- és legyőzte a perzsákat. Ezzel a csata véget ért.

Következmény: A csatában győztes makedónok mindössze 4 ezer, míg a perzsák 60 ezer katonát vesztettek. Nagy Sándor leigázta Dareiosz egész birodalmát, s egy új korszak vette kezdetét, amit hellenizmusnak hív a világtörténelem!

Azincourti csata: 1415 október 25.

A hosszúíj kiütéses győzelme a lovagi harcmodor felett. Valahogy így foglalhatnánk össze az 1415-ben, az észak-francia Azincourtnál történteket egy mondatban. A csata a százéves háború egyik legfontosabb ütközete volt, az összecsapó felek: a franciák 30-35 ezer katonával, - bár a legújabb kutatások jóval kisebbre teszik létszámukat - s az angolok, 5-6 ezer fővel.

Mondják, hogy a buta ember saját, míg az okos más kárán tanul. Az angolok vezetőjét, V. Henriket nem ildomos szellemi képességei miatt lebecsülni, de tény, hogy nem sokkal Azincourt előtt, őt is arcon találta egy nyílvessző, talán ez volt a kiváltó ok, amiután ráébredt, hogy nem legyinteni kell a közrendűekből álló íjászokra, hanem felhasználni őket. Ha kényszerből is, de így is tett, hiszen a csata legfontosabb szereplője az angol hosszúíj lett! A brit és francia történészek, régészek kutatásai azt bizonyították, hogy az összecsapás során összesen félmillió nyilat lőttek ki. V. Henrik táborában már hetek óta vérhas járvány dúlt, így vissza kellett vonulnia az angol kézen lévő Calais várába. Az ide vezető utat akarták elvágni a franciák, VI. Károly vezetésével, Azincourtnál. A korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy sokkal inkább egy laza kikapcsolódásra, lovagi tornára számítottak, mintsem arra, hogy szinte az egész francia had, velük együtt az ország arisztokrata rétegének nagy része odavész. Felvették legszebb páncéljukat, legújabb kardjukat, és arra készültek, hogy megalázzák a menekülő „angol kutyákat”. Ebből a zsákmányból senki sem akart kimaradni, így rengeteg francia előkelő harcolt az első sorokban. Henrik azonban tudta, hogy a klasszikus lovagi harcmodorral nem győzhet, így az íjászaira támaszkodott. A csata napján kihegyezett karók mögött várták a franciák rohamát. A talaj alaposan felázott – ami tovább lassította a franciák előretörését – s a támadás elsősorban az angol páncélos lovagok ellen irányult, hiszen a kor szokása szerint, az ő elfogásuk komoly váltságdíj reményével kecsegtetett, míg a közrendű íjászokra ez nem volt elmondható. A támadás után az angol arcvonal kissé meghátrált, majd megállt.

Így megtorpantak az elöl álló franciák is, de ezt a hátsó sorok katonái nem láthatták, így tovább törtettek előre a vélt dicsőség, s a vagyonos foglyok megszerzése felé, sok estben honfitársaikat eltiporva. Az angol gyalogosok megállították a támadást, s a csata ezen pontján ismét döntő szerepe lett az angol íjászoknak, hiszen a szárnyakon állva már túl közel voltak ahhoz, hogy nyilaikkal segítsenek.

Mindegyiküknek volt viszont más fegyvere is (kard, bárd, buzogány), amit most előkaptak, és két oldalról ők is megtámadták az egyre csak a szűk helyen tolongó támadókat. Így hiába voltak valószínűleg még akkor is számbeli fölényben a franciák, szabályosan körbezárták őket, nem volt számukra kiút. Helyzetüket az is nehezítette, hogy túl későn jöttek rá arra, hogy itt nem a dicsőségért és a könnyű zsákmányért, hanem az életükért harcolnak. Jól példázzák ezt az érzést azon feljegyzések, melyek arról tanúskodnak, hogy a francia lovagok, látva rossz helyzetüket, levették kesztyűjüket, ezzel jelezve, hogy megadják magukat. Úgy gondolták, legrosszabb esetben is eltöltenek pár hetet fogságban, majd a családjuk egy jelentős összegért cserébe kiváltja őket. Az angolok azonban nem voltak hagyományőrző kedvükben, nem ejtettek foglyokat…

Következmény: Óriási angol győzelem, 10 ezer francia halt meg, 3 herceg, 5 gróf és 90 báró. A francia arisztokrácia egyetlen csata során megtizedelődött, ami még 100 évvel Azincourt után is éreztette hatását. Az angoloknál mindössze 150-200 volt a halottak száma, bár egyes feljegyzések mindössze 50 elesett katonáról számolnak be. Ez a fényes győzelem volt az egyik legfőbb kiváltó oka az angol nemzet öntudatra ébredésének. A csata után szabaddá vált az út Calais felé, majd V. Henrik bevette Párizst, és a Troyesi békében (1420) Anglia számára rendkívül kedvező feltételekkel zárhatta le - egy időre - a százéves háborút. Továbbá az 1415 októberében történtek miatt a későbbi csatákban már a lőfegyverek jelentősége megnőtt, mondhatni főszereplőkké váltak!

Sztálingrádi csata 1942. nyarától – 1943. február 2-ig

„Most tél van és csend és hó és halál.” Vörösmarty Előszó című versének ezen sorának minden felvetése igaz a második világháború legnagyobb csatájára, Sztálingrád ostromára is. 1942 nyarától – 1943. február 2-ig tartó ütközetben harcoló felek a Szovjetunió, 190 ezer katonával (természetesen ez a szám sokkal nagyobbra is tehető, ha a civileket is beleszámoljuk, akik nyilván védték országuk, városuk, életük…) s a keleti fronton állomásozó német haderő közel háromnegyede, számszerűleg kb. 270 ezer harcos!

Kezdetben minden a papírforma szerint alakult, a legyőzhetetlennek hitt Wehrmacht Friedrich Paulus tábornok vezetésével megállíthatatlanul tört előre. Sztálingrád elfoglalása mind stratégiai, mind ideológiai szempontból is fontos lett volna Hitlernek, hiszen fontos kereskedelmi útvonalak húzódtak a város körül és az ellenfél diktátoráról elnevezett város leigázása a náci eszme győzelmét hirdette volna szerte a világon. A szovjet hadsereg gyárépületekből és házak romjaiból rögtönöztek erődítményeket, és ezeket elkeseredett harcokban az utolsó emberig védték, hiszen „hadat üzent” a dezertőröknek is, büntetőtábor várt mindenkit, akit megfutamodáson kaptak. Fontos iparvidékek kerültek német kézre, ezért Sztálin egy jól ismert orosz taktikához nyúlt, (hiszen ami egyszer bevált, azon miért is változtass?) a felperzselt földhöz, azaz minden olyat létesítményt, amit nem tudtak még keletebbre költöztetni, hogy ne kerüljön a németek kezébe, nemes egyszerűséggel felgyújtották. A város szinte egy „lélegző erőddé” vált, kíméletlen, brutális harc folyt házról házra, utcáról utcára, amelyben a németek nem sok hasznát vették a félelmetes, de lassú, és nehezen forduló Tigriseknek.

A város nagyobb részét így is elfoglalták, de a védők felfoghatatlan küzdelmét jól példázza az, hogy volt olyan nap, hogy tízezernél is több embert vesztettek, mégsem adták fel a várost! Ahogy az ostrom egyre inkább elhúzódott, úgy nőtt a szovjetek esélye, hiszen megérkezett téltábornok. Az ostrom során nem volt ritka a -30, -35 °C sem. Ezt nem bírták a német felszerelések, s az utánpótlás is elakadt. Paulus sorba küldte a segélykérő leveleket Hitlerhez, amire azt a választ kapta, hogy a Luftwaffe légi úton eljuttatja a megfelelő ellátmányt, tartsanak ki.

Ez a próbálkozás nagyon kis mértékben hozott segítséget az embertelen körülmények között harcoló német katonáknak. Hitler ezt követően egy újabb, még az előzőnél is átgondolatalanabb döntést hozott. Január végén marsallá léptette elő Paulust, abban reménykedve, hogy mivel addig német marsall még nem adta meg magát, majd ő sem fogja. Hát ez sem jött be…Paulus felháborodott a Führer „segítségén”, a további harcot értelmetlennek találta és menteni akarta fázó és éhező katonái életét. Más kérdés, hogy a legtöbb katonája így sem menekült meg a haláltól. Február 2-án valamennyi német harcos letette a fegyvert.

Következmény: Ha szűkebb értelemben vesszük, akkor 264 ezer német katona esett el, és majd 200 ezer szovjet harcos lett a harcok áldozata. A tágabb értelemben vett hadműveletben viszont jóval nagyobb veszteségek realizálódtak: összesen 841 ezer német halt meg, és a szovjet veszteségeket jól példázza, hogy azt évekig nem is mertek nyilvánosságra hozni. Ma a legtöbb becslés 1 130 000 köré teszi azt. A korábban verhetetlennek hitt német hadsereg elszenvedte első igazán nagy vereségét, ami az angliai csata elvesztése után végérvényesen bebizonyította, hogy a nácik legyőzhetők. A csata utáni hónapokban az oroszok egészen a Donyecig törtek előre, 200 km-el nyugatra tolva a frontvonalat. Ezzel elkerülték a Kaukázus elvesztését, és megfordították a háború menetét. Sok minden történt még a világháborúban, ugyanakkor nem túlzás azt állítani, hogy Sztálingrádnál megpecsételődött a Harmadik Birodalom sorsa!

Három történelmi pofon, mely mindent vitt. Birodalmat, aisztokráciát, világháborút…ugye, hogy a váratlan pofon a legfájdalmasabb?

Felhasznált irodalom: Livesey, Anthony: Nagy hadvezérek, nagy csaták. Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2000.

Hahn István: A hadművészet ókori klasszikusai. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1963.

Katus László: A középkor története. Pannonica - Rubicon Kiadó, Budapest, 2001.

Draskóczy István: A tizenötödik század története. Pannonica Kiadó, Budapest, 2000.

Ungváry Krisztián: A második világháború. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Valamint: https://www.youtube.com/watch?v=tEyHqD2V2NU&t=226s

Egy messzi-messzi országban, ott ahol még a kurta farkú malac sem, nagy vizeken is túl, élt feleségével és egy fiával az öreg Hamburger Jenő, egy egykoron nagysorsra hívatott, (s ma már inkább csak itatott) család sarja, kinek büszkesége, s álmodozó fia maradt minden vagyona. Kutyaprém az ajtón, bor az asztalon, egérke a sarokban, hétköznapi látvány ez Hamburgeréknél a hétfatornyos rozoga monstrumban.

Az ifjú Jenci szerette bár a nőket és a kártyát, de esze, mint a borotva, a család megmentésére biz őt szánták.

„Elvégzi az orvosit, ő lesz a doktorok doktora, felcserek bajnoka, s újra dicsőség szál elfeledett házunkra!”

Zengte sokszor a ház ura, s nyugodtan hajtotta eres ábrázatját esténként nyugovóra. Ej, ha tudta volna, hogy fia, az a kajla, magában az orvosi pályát már rég elhajtotta. Álmodozó lélek volt ő, bántani kár is ezért, nem akarta hátán cipelni a Hamburger ház régi terhét. Jó is, kedves is, szerette apját, s anyját, de álmaiban bejárta a világ minden zegét-zugát. A líceumból egyre inkább elmaradt, sikert az ivóban pókerben arat. Mint később megtudjuk ez a betérő lesz a végzete, de ne szaladjunk még ennyire előre. Kezében flöss volt, nyert is nagyot, de szemével a kocsma falára pillantott.

„Lókupec kerestetik Bécsbe, a várba, olyan embert keressen, ki nem bánja, ha 2-3 hónapig is szalma lesz az ágya! Fizetés minden eladott ló után, fontos, hogy legyél spontán, beszélj deákul vagy németül, és a lovat üld szőröstül! A béredtől nem leszel Mídász, de ha megfelelsz, egy évig nem kell, hogy pénz után mássz! Jelentkezés a csehóban, indulás a jövő hónapban, az első hétfőn 11-kor, pontban!”

-Mit nézel te ebadta? Kérdezte Jencit barátja Colos, ki nevét méltán érdemelte, hisz alul s felül is oszlopnyi volt mérete.

-Ez nekünk szól drága barátom, vágjunk bele!

- Gyermek, az elméd beteg tán? Apád engem, s téged is összevág. Amúgy is, ha itt hagyod mi lesz vele eztán?

- Hogy mit hoz a jövő nem tudom, de nincs többé itthon maradásom. Cimborám, barátom a vérem voltál évekig, velem tarasz-e egy életig?

- Veled bíz én, a többi csak alád ás, az Úr legyen velünk, senki más!

Telt múlt az idő, s Jenci szíve így lett hevesebben ketyegő, majd remegő. El kell mondania apjának tettét, az iskolából kiíratkozott, a kártya pénze tovább kamatozott, amit be is fektetett, a szomszéd Zitának ajándékot, s magának egy szilaj hátast vett. Eljött az utolsó vacsora, az ősi családi étel került az asztalra. Apja vígan harapott, a gyerek szót kért, és kapott.

-Elmegyek apám, el én, itt hagyom az országot, meghódítom a világot. Első állomásom lesz Bécs, a királyné udvara.

Hang fennakad, szó bennszakad, s nyílik az öreg szája kiáltásra, de felesége közbelép egy szempillantásra.

-Mit mondtál édes egy fiam? Otthagyod az iskolát? Mit készítesz nekünk, Golgotát?

-Ugyan anyám, ne légy ily tragikus, tudod, hogy sosem voltam logikus. Nem vagyok én orvosnak való, nem áll a kezembe se szike, se tű, se fogó. Álmot várok a jelenben, vígan akarok élni az életemben!

Több se kellett, s mint ostorcsapása zengett az öreg minden átka!

-Ez a hála, s köszönet? Elnéztem mindent, mit egy apa elnézhet. Az állandó cicázást, a kártyát, és azt a jó eszedet most arra használod, hogy itt hagysz minket, mint más a mocskát?

-Érts meg apám, nincs itthon maradásom. Az iskola az én hibám volt, belátom. S ha el is végzem, mi lesz velem aztán?  Pénz híján se praxis, se rendelő, kuruzsló lehetek nem megmentő! Annak szántatok tudom és érzem, a magam útját akarom járni, ez lenne a vétkem?

Szinte Jenő torkán akadt a húspogácsa, most már a kezével is ostorához nyúlna, de közbelép a kisírt szemű édesanya.

-Menj hát fiam, ha így látod jónak, nem bánom, de ígérd meg, hogy sokat írsz, és gyermekem utoljára nem most látom!

-Így lesz anyám, bocsásson meg jóapám!

Jenci még az éjjel a szomszédba robogott, fogott pár követ, s azokkal Zita ablakára dobott.

-Jajj Jenci, tudod, hogy nem mehetek, itthon van apám, s nem is jöhetsz minden nap alám!

-Nem ezért jöttem most édesem, holnap reggel írni kezdem a végzetem! Gyere velem Bécsbe, legyünk házasok, kupec leszek kint, a becsület nem, de a kereset elég sok. Nem ismer minket kinn senki, nem számít a rang, itt az idő, ásó, kapa, nagyharang!

-Ittál megint drága Jenő? Szeretlek, de menni el nem mehetek!

Két hét is beletelt mire a bécsi piacra értek, és sokkal jobb utat reméltek. Jencinek fájt Zita, Colosnak pedig nem volt huszár alkata, többször is feltörte lova. De a munka jól ment, két jóképű dalia, mindketten idegen nyelvek tudója. Így nem kellett pár hét és nemes asszonyok sora volt kíváncsi a két magyar fiúra, s nem csak a lovaikra. Hírük bizony eljutott a Hofburgba, egyszer meg is látogatta őket Mária Antoanetta. Szép szőke haja csak lobogott a szélben, Jenci ki is húzta magát sebtében. Elővette minden báját, hátha leszédíti a királynő koronáját. Az uralkodónő egy emberét küldte oda, majd ezt mondta a zord katona. „A királynő estére a várba hívat, s hozd magaddal a legszebbik lovad!”

-Megfogtad az Isten lábát, felemelheted a királynő szoknyáját!

-Lassan csak barátom, lassan, először csak a lovat, aztán magam is eladjam!

Eljött az este, s igaza lett Colosnak, a ló csak ürügye volt a királynői vonzalomnak. Hat paripa árát adta egyért, de ami fontosabb, éjjelente hetekig kéz a kézben jártak, sokszor együtt is háltak. De e történet túl egyszerű volna, ha ne nyitott volna rájuk a ház ura. Váratlanul hazatért Károly, a király, elvesztette csatáját idegen országban, most ráadásul otthon is a hitvesi ágyban. Amint meglátta felesége és a magyar fiú aktusát, kardot rántott, hogy indítsa a kézitusát.

Raus! Raus! Hangzott a veszett üvöltés. Még szerencse, hogy a királynő készült erre, és a hátsó kijárat volt a terve. Ezt csak a magyar fiú érte el egyedül, ismét árván maradt, szerelem nélkül. Gyorsan megkereste cimboráját, kinek elmesélte a történteket, „el kell hagynunk az országot, ugye tudod te gyermek”? Szíve ismét meghasadt, de jelezte bólintva, barátja jól mondja. Záporesőként csepegtek könnyei, napokig kénytelenek voltak bujdosni, és a megmaradt lovakat magukra hagyni. Egy hajóra mertek csak jegyet venni már, oda is azért, mert szerecsen volt a kapitány. Irány Hamburg ez az új úti cél, a lóbért így haza már nem hordják, nem kell pár hét, míg nevüket falujukban a körözöttek listájára róják.

Ahogy kiszálltak a Hanza városba, Jenci kiadta az ukázt, irány a posta.

-Levelet kell írnom jó anyámnak menten, hogy ne a kisdobostól hallja, rabló lett szíve egyetlen királya.

A levél meg is érkezett Magyarországra, de késve, a faluban már mindenki a két fiú tettét mesélte. Az öreg Hamburger nem bírta a szégyent, házából többet ki se lépett. Közben a kalandorok is új útra léptek, Hamburgban munkát kerestek. De nem kellett ott se kupec, se orvostanonc, pénzük fogyott, mint az égő kanóc. Szomorúan falatoztak a veszteglő hajó kabinjában, mikor arra járt az éhes kapitány, kinek neve Abdulrahman, s megkérdezte, nekem enni adtok tán?

-Mi ez az ismeretlen étek? Hús, zsemle, öntet, ebből én még kérek!

- Ősi családi recept! Szólt Jenci, a neve hamburgerdli.

-Országot világot bejártam, de ilyen finomat sehol sem faltam. Hamburgnak van egy nagy piaca, áruljátok ott, de jobb lesz, ha inkább nevét megváltoztatjátok!

Reménytől telve kelt útra a két dalia, pénzüket összetéve indultak a piacra. Béreltek egy kis bódét, egy öreg kereskedő üres házát, s várták a hamburgerdli germán csodáját. Szépen alakult is a sütöde, pár hónap, s ez lett a matrózok kedvenc étele. Gondolkodni kezdtek, hogy üzletük bővítsék, de jött a hír, mely a szívükbe hatolt, mint hasíték.

-Mi a baj Jenci?

-Anyám írt, levelét telesírta, apám belehalt a bánatba! Temetése mához lesz egy hétre, ideje lenne hazamennem végre!

-Ha hazamész pandurok sora vár, büntetésed biztos halál! Ha apád még élne, fiának nem ily sorsot remélne! Gyászoljuk meg apádat itt, húzzuk fel a fekete szászlót, s ma éjjel mondjuk el több száz Miatyánkot!

Így tettek hát, s virrasztottak, a boltban egy hétig zárva tartottak. Még éppen a reggeli imát morzsolták, mikor az ajtón dörömböltek, „kinyitni, adóhatóság”! Sütésben, főzésben, lányok szédítésében mindkét legény hibátlan, de ez kevésbé mondható az adózásban. „Több száz ezüstöt követel rajtunk az adókamara!” Még fel sem ocsúdtak a gyásztól, mikor félni kellett az adóhatóságtól.

-Ha ezt kifizetjük, rághatjuk a küszöböt, mitévők legyünk hát, mond meg jóbarát?

-Haza nem mehetünk, maradni se maradhatunk, hát vezessen tovább az utunk, otthon akasztottak, itt adócsalók vagyunk. Pár napja betért hozzám egy brit, evett, s hozott több liter whiskyt. Később hányt purci kutya módjára, de érdekes volt a szava járása. Azt mondta, hogy embereket szállít az Új Világba, melynek neve Amerika, lehetőségek hazája. Holnap indul hajnalban, szálljunk rá fel, kapjuk össze, amink van. Renget ott a matróz, s a farmer és a főzni nem tudó ember, a hamburgerdli biztos siker!

Évek teltek el a hajóraszállás óta, a legényeknek jól megy sora. S, hogy mi változott? Hamburgerdliből lett hamburger és nemzeti étel, Jenciből és Colosból gazdag ember. A magas barát, talált magának egy „bellissimát”. Itáliai lány lett asszonya, négy kis fiúgyermek ugrál reggelente ágyukban. Házuk egy kacsalábon forgó palota, az országban övé éttermek sora. Pénz, siker, boldogság, ő megtalálta a maga Amerikáját. Kevésbé mondható ez Jenicről, nem tudott szabadulni fájó szívétől. Az üzlet nála is sikeres, de borokat venni sosem volt rest. Ivás közben nosztalgiázott, ilyenkor sűrűn látta viszont Magyarországot.

Egy napon érkezett hozzá barátja, a szokásos havi elszámolásra. Az üres üvegeket széthúzta, hogy táskáját az asztalra lerakja, s egyre komorabb lett ábrázatja.

-What's wrong, my friend? Mi a baj barátom? Kérdezte Colos, ki az évek alatt, szinte elfelejtette a magyart.

-Nem bírtam már tovább, felkerestem Zitát. Pár hete küldtem neki levelet, eddig nem jött rá felelet. Ma érkezett a posta, benne egy magyar levél, bizonyos Kovács Györgyné, Zitától. Leírta, hogy férjhez ment 5 éve már, most a szíve alatt ikreket vár. Mesélt anyámról, meghalt ő is, tavaly nyáron.

-I'm so sorry barátom!

-Az életem egy kész csőd, hiába a siker, a lányok és a csillogás, szívem évek óta sajog, a fájdalom a lelkem mélyére ás, maga vagyok a bukás!

-Bullshit, miket beszélsz itt! Semmink se volt, és most pénzben fürdünk, a legnagyobb bajban is együttműködtünk. Két magyar barát meghódította a világot, átéltünk minden csodát, mit ember láthatott! Bukást emlegetsz ahelyett, hogy élveznél minden napot, percet?

-Senki sem tudhatja mit jelent valójában, az hogy bukás, nehéz szó ez, nem vitás. Én megkaptam mindent mire fiatalon vágytam, sikert és hírnevet, de az ember ki lettem, már nem nevet. Elhagytam mindenkit ki szeretett, kalandért és pénzért adtam el a lelkemet. Most itt állok életem derekán, s nem láttam megöregedni se apám se anyám. Kinek mit jelent az élet nem tudom, de azt látom, hogy se szüleim, se hazám, se családom.

Ne csörögj még, kérlek, ne csörögj még. Hihetetlen, hogy megint magamtól felébredek. 3 óra 20. „Messze még a hajnal”...hm…alhatok még 40 percet.

Reggel, megint, délelőttös műszak, megint. Kommunikáció szakos diplomával, ez igen, nekem tényleg bejött az élet. De talán elengednek szabadságra. Nem, ma nincs szundi, enni is kéne valamit. Kávé sincs, minek is főzne bármelyikőtök, ha ti nem reggel mentek dolgozni, köszi Vater, köszi Muter. A hűtőben valami ehető? Ugyan kérem, mondjuk mit is csodálkozok így fizetés előtt. „Fizetésnap, köszönts be, hadd öltözzek fel ünneplőbe…” De nagyon mennek a slágerek így hajnalban. Talán a müzliből maradt még, hisz fő a változatosság, és a tudatos étrend, na meg az update.

Boltba is kéne menni, és már 5 óra lesz 10 perc múlva, aj-aj, ebből megint futás lesz…

- Ennyi lesz, köszönöm.

Nem mintha lett volna pénzem még másra. 5 óra 5 perc, Zoli, bazdmeg, megint jöhet a reggeli torna. Jó, még nem ment el. Na, csak a koca mellett lesz hely, jól indul a reggel.

- Cső, szevasztok, helló!

Hol van már az a kurva füles? Na, végre…

- Nem, nem láttam a meccset tegnap, most inkább hallgatok egy kis zenét. Igen-igen, pihenek még kicsit mielőtt beérünk. „Ki a fasza gyerek, most ő, ő vagy én? Hiába erőlködsz, mert minden csak az enyém. Én nem vagyok a Hip-Hop nemzet feje, csak a fasza, de hát nincs is Hip-Hop nemzet, csak Lory, Zoli, Szasza.”

- Igen, köszi, hogy meglöktél, már ébren vagyok.

Véletlenül se gondold azt, hogy nem akartam veled beszélgetni. Na, mindegy, akkor irány a gyár.

- Kívánok Józsi Bá! Én menjek be szondát fújni? Ne már, tudja, hogy sosem iszom, de egy cigit még elszívtam volna munka előtt… Persze, ott is vagyok!

Soha jobbkor. Mennyire imádom én a reggeleket. 6 óra, már csak 3 óra 20 perc a szünetig, ez az. 8-ig nem ér be a főnökség, akkor füles be, s csak szóljon a rap. „Ki a fasza gyerek, Lory, te tudod? „Te vagy a fasza gyerek, Zoli, én tudom. Ki a fasza gyerek, Laci, te tudod? Te vagy a fasza gyerek, Zoli, én tudom. Ki a fasza gyerek, Steve, te tudod?”

Már csak 3 óra a szünetig, ez igen, szinte rohan az idő.

- Igen, hozok új raklapot! Persze, tudom, hogy le kell cserélni az ívet! Tudom, óvatosan!

- Iszunk majd egy kávét? Persze tesó, hát hogyne fizetném én.

Még 1 óra a kajáig. Istenem, csak ne lenne a szemem előtt állandóan az óra.

Végre, kaja, oké, Pisti is jön.

- Egy, nem vagyok nagymenő, kettő, jövő héten már te fizeted a kávét. Nem, nem azon a 100 forinton szemétkedek, de múlt héten is én fizettem, meg ezen a héten is. Nem, nem szartak bele a müzlimbe. Nem hívtak vissza sajnos, meg nem is küldtek levelet. Ja, se a rádiótól, se a tv-től. Gondolod, akkor még itt ülnék? Felkenhetem a hajamra a diplomám. Itt rohadok meg nettó 90-ért. Jól van, hagyjad már a túlórát, így is itt húzom az igát heti 5 nap, meg még jöjjek be most is hétvégén. Múlt hónapban 1 szombatot se voltam otthon, és úgy kaptam 110-et. Akkor meg minek? Ja, gondolhatod, hogy nagy élmény 26 évesen otthon lakni. Ott is csak jön a duma, „Mikor költözöl el, mikor lesz unokánk?” Bla-bla-bla. Ja, mondjuk, ahhoz tényleg egy csaj se ártana… Holnap megjön a fizetés, szabadságot kérek, és lemegyek két napra Horvátba. Aha, egyedül. Bemegyek valami kempingbe, alszom a kocsiba, aztán hadd szóljon. Miért ne engednének el? Tudom, hogy nincs már több szabim, de majd lecsúsztatom azt az egy pénteket, bejövök majd valamikor túlórába. Más is csinált már ilyet, nem? Én miért ne csinálhatnám meg? Hát ja, csak megengedik. Igen, írtam pár új sort otthon, de majd most műszakban ötlök még hozzá. Tudom én is, van ma már annyi kis ecsetfejű hülyegyerek, a gengszterrap nem bejövős. Ja, majd munka végén a szokott helyen. Ha előbb érnél a buszba, foglalj helyet, idefelé is a koca mellett ültem, tiszta hányinger kerülgetett mire leszálltam.

Nem értem mit problémázik ez is, itt belém veri az ideget. Másnak is meg szokták engedni a csúsztatást. Nekem miért ne engednék? Nem mintha bárkinek hiányoznék a gyárból.

10.15, na már elment több, mint a fele. Most már lassan idejöhetne, hogy mi lesz. Ne gondolj rá Zoli, tuti elengednek.

- Viszem már a raklapot!

Mondjuk Eminem is egy gyárban kezdte.

„Állok, pakolok és várok

Tizedikén táncolva kiabálok

Én vagyok a gyár farkasa

a kurvám seggén csillog egy utca

Másnap az automatán látom

Hogy 20 napig ne párizsi legyen a vacsora csak álom

Egy kicsit szabad akarok lenni végre

A monotonitás szívét kitépem és feldugom a végbelébe

de közeled a főnök

s a rapemnek így…

- Jó napot kívánok! Nem, nem magamba beszélek, tudja néha szoktam így rímeket faragni, nem zavar a munkában. Igen, azt szeretném kérni, hogy a holnapi nap helyett jövő szombaton jönnék be dolgozni. Nem, nincs már szabadságom, azért csúsztatnám. Tudom igen, hogy sok most a munka. Csak erről az egy napról lenne szó. Értem, természetesen, megértettem.

Ezt nem hiszem el, csak egyszer szeretném jól érezni magamat. És nem enged el. Kibaszott könyveket tologatok 8 órában, mintha annyira nélkülözhetetlen lennék. Mentem volna ki Ausztriába szart lapátolni, diplomámat meg felrakni a polcra porfogónak. Legalább dolgoznék rendes pénzért, ha már itt is szar a munka. Lehúzok egy évet, majd hazajönnék, vehetnék fel demókat, egyszer csak felfedezne valaki. Nem hiszem el, hogy nem enged el…

Itt fogok a gyárban megöregedni, ezért tanultam éveket, hogy ezt a semmit érő, semmit mondó, semennyire se figyelemfelkeltő munkát csináljam. És holnap megint bejövök, aztán hétfőn és kedden és szerdán. De meddig? Ez lesz egész hátralévő életemben? A napom fénypontja az a presszókávé lesz, amit a szünetbe megiszok? Magamban dudorászva, ötpercenként órát nézve várom, hogy lejárjon a nyolc óra, és egy fejes se sétáljon el az én soromon? Az is lehet, hogy nekem magasabb a végzettségem. Röhej. És még mindig van 2 óra ebből a telibe vert napból.

Másfél óra. Én nem jövök be. Nem érdekel, majd betelefonálok, hogy beteg vagyok, utólag meg kiíratom magam. Ezt is csinálja más, én miért ne? És ha kirúgnak? Ennél rosszabb már úgysem lehet. Amiről álmodoztam pár éve, még mindig csak álom. Anyámmal, apámmal élek, hitelt fizetek, se normális munka, se család, se karrier.

Letelt.

- Ja, tudom, te megmondtad. Bekaphatod! Nem érdekel, érted? Akkor is lemegyek holnap, sosem láttam még a tengert. De én ezt is megcsinálom!

- Nem kelek fel, anya, mondtam, hogy szabadságot kaptam. Igen, elviszem az autót. Vasárnap délben hazaérek. Milyen levél? Ja, majd megnézem.

Megcsinálom, nem érdekel, lesz ahogy lesz.

- Igen Muter, vigyázok az autóra. Hagyjad már azt a levelet, majd vasárnap megnézem. Apám? Mit érdekel, benzinre van pénzem, a kocsi meg nem csak az övé! Ne nyaggass már, pont ti mondjátok, hogy miért nem kezdek magammal valamit, most végre kimozdulok itthonról. Ne hívjál, nem kell, majd jövök.

Autó megtankolva, zene betéve, pénz felvéve. Akkor most tövig, és meg sem állok Rijekáig. Micsoda kereszteződés, itt nekem van elsőbbségem? (csatt)

- Nem kell mentő, nem érzek fájdalmat, jó érzés… végre… szabadság!

Tisztelt Kovács Zoltán!

Örömmel értesítjük, hogy pályázata bekerült a legjobbak közé. Ha továbbra is érdekli a rádiónk által hirdetett munka, kérem, szerdán 11 órára fáradjon be a szerkesztőségbe egy interjúra.

Üdvözlettel: Anibusz rádió csapata