„Mit ítéltél, sárgarigó? Áramot vezessél ne meccset!” Ilyen és ehhez hasonló bekiabálások tömkelegével találkozhatunk amatőr focimeccseken. A tízmillió futballszakértő országában gyakran megesik, ha a bíró helyesen ítél akkor is, ha tévesen, akkor is ócsárolja a közönség, hiszen az nem lehet kérdés, hogy minden szurkoló jobban ért hozzá, mint a játékvezető. Bár nem feltétlenül kell a megyei ligákig utaznunk ahhoz, hogy óriási bírói tévedéseket lássunk. Hiszen gólvonaltechnológia ide, egyre többször alkalmazott videóbíró oda, a legmagasabb szinten is bőven láthatunk egészen megdöbbentő bírói tévedéseket. Összeszedtem hát azokat az ítéleteket, melyekre leginkább a szégyen, esetleg a bunda, vagy a kettő kombinációjából kapott „szégyen, ez tuti bunda” felkiáltással tudott csak reagálni sok ezer fociszurkoló szerte a világon! Haladjunk hát időrendi sorrendben.

A legviccesebb hiba

Mexikó-El Salvador

A futball nagyhatalmak 9. alkalommal mérhették össze erejüket az 1970-es világbajnokságon, melynek ki más adott volna otthont, mint történetünk egyik főszereplője, Mexikó. Hazai pályán, 93 ezer néző előtt, a méltán híres Estadio Azteca szent gyepén ilyen hibát elkövetni…véletlen lett volna? 0-0-s állásnál egy kisebb faultért – jogosan – megítélt szabadrúgást kapott El Salvador. Amíg ők ráérősen elkezdtek helyezkedni, s egyik játékosuk odacammogni a labdáért, a mexikói Padilla gondolta meghúzza a váratlant. Szépen leállította a labdát, mintha ők jönnének, majd el is végezte szabadrúgást. A közép-amerikai játékosok csak néztek egymásra, most mi is történik itt? A megilletődöttségük eredménye az első bekapott gól lett, ami végül sokat nem nyomott a latban, hiszen 4-0-ra nyertek a hazaiak, de mégiscsak egy ilyen góllal vezetést szerezni? Én jót nevettem a felvételeken, de az el-salvadori szurkolók biztosan nem így tettek.

A leghíresebb hiba

Argentína – Anglia

Ismét Mexikóba kell utaznunk a világ leghíresebb bírói hibájáért, amit a legenda szerint maga „Isten keze” okozott. 1986-ban 24 ország vett részt a viadalon, köztük a magyar csapat is, sőt! Hazánk fiai esélyesként, felkészülési mérkőzésen Brazíliát 3-1 arányba legyőzve utaztak Észak-Amerikába. A csapat további sorsa azóta „hungaricummá vált”, sok tészta, magaslati levegő, szovjetektől kapott óriási pofon, majd az első géppel utazás haza…így múlt el az azóta is utolsó, nemzetköziszinten komoly játékerőt képviselő csapatunk dicsősége…De kanyarodjunk rá az argentin – angol összecsapásra, sőt, szinte háborúra, hiszen a 1982-es falklandi válság és az, hogy 1966-ban az angol szövetségi kapitány szó szerint állatoknak nevezte az argentin nemzeti tizenegyet előrevetítette, hogy nem éppen baráti mederben fog csordogálni a mérkőzés…hát a ’86-os összecsapás sem vitte előbbre a két nemzet barátkozási terveit. 50 perc telt el, mikor egy kósza argentin beadásra jött ki kapujából az angol kapus, s ugrott fel fejelni vele együtt Diego Maradona. A szándék megvolt, hiszen, ahogy nyilatkozta is az isteni Diego, „a gólt egy kicsit Isten keze, és egy kicsit Maradona feje szerezte”. A tunéziai bíró megette a csatár „kínai figuráját”, s ezzel a góllal szereztek vezetést az argentinok. Érdekes, hogy nem csak a leghíresebb tévedésből született találat köthető ehhez a meccshez, hanem az egyik legszebb is a világbajnokságok történetében, amit szintén Maradona szerzett, mikor szó szerint átszlalomozott az egész angol védelmen. A 21. században láthattunk már pár hasonló találatot, bizonyos Lionel Messitől, akinek ugye le sem kell írnom a nemzetiségét. Az angolok erejéből szépítésre futotta, a torna későbbi gólkirálya, Lineker találatával. Ez kevés volt az üdvösséghez, ellentétben Maradona pimaszságával és zsenialitásával, ami utóbb a világbajnoki cím megszerzéséhez vezetett.

A bunda

Dél-Korea-Spanyolország

Visszautalva a címre, aki látta ezt a 2002-es összecsapást és nem koreai szurkoló volt, akkor inkább úgy kiáltott fel, „mi az, hogy nem adta meg?!” A labdarúgás történelme során először adott otthont ázsiai ország világbajnokságnak, s rögtön kettő, hiszen Dél-Korea és Japán közösen rendezték a tornát. Talán innen fújt a szél és felülről adták ki a parancsot, hogy valamelyik rendező országnak jól kell szerepelnie. Japán hamar kiesett, maradt tehát Korea. Az egyenes kiesés szakaszban már az Olaszország elleni győzelmüket is arcpirítóan nagy bírói tévedéseknek köszönhették – a videó első részében ez látható -, hát még a spanyolok elleni továbbjutást. Puyolék minimum 2 szabályos gólt szereztek a meccsen, de Dzsmal el-Gandúr játékvezető úgy gondolta, eljuttatja a házigazdákat a tizenegyespárbajig. Ez sikerült, ott pedig a spanyoloknál sorsdöntő helyzetben éppen az a Joaguin hibázott, aki az egyik meg nem adott gól előkészítője volt. Hiába, a sportban sincsenek véletlenek.

A legbunkóbb

Franciaország-Írország

2010-es világbajnokságon való részvételért ment a küzdelem, méghozzá pótselejtező keretein belül. Az első meccsen, Írországban Anelka góljával nyertek a franciák. Az idegenbeli győzelmük után a sportsajtó gálamérkőzést várt, azt is kapott, csak más forgatókönyvvel. A Kilbane, Duff és Keane által vezérelt északiak a 33. percben utóbbi góljával szerezték meg a vezetést, amit a rendes játékidő végéig meg is tartottak, jöhetett tehát a hosszabbítás. Henry a világ egyik legjobb csatára volt, de a 103. percben a sztárból igazi hőssé válhatott volna, amennyiben jelzi a bíró számára - hiszen volt már erre példa sporttörténelemben - szabálytalankodott a gólt megelőzően. Egy majd a félpályáról felívelt labdát egyértelműen kézzel vett le az alapvonalnál, majd becenterezte, s Gallas nem hibázott, kilőtte csapatát Dél-Afrikába. A meccs után óriási botrány tört ki, az írek újrajátszást követeltek, pláne, hogy utólag már Henry elismerte tettét. Apró szépséghiba, hogy a visszajátszások alapján nem is nagyon tudott volna másképp cselekedni. Végül semmilyen retorzió nem követte az esetet, ennek leginkább az lehetett az oka, hogy Sepp Blatter 2009-ben ötmillió eurót fizetett az Ír Labdarúgó Szövetségnek, hogy ne vigye perre az ügyet. De, hogy a másik fél se legyen teljesen ártatlan, később kiderült, ezt az összeget elfelejtették feltüntetni az ír szövetség könyvelésében!

Vezessük be a gólbírót hiba

Anglia-Németország

Az utolsó utáni lökést adta ez a hiba afelé, hogy igenis be kell vezetni a gólbírót. Angol szurkolók százezrei kevésbé higgadtan fogadhatták azt a tényt, hogy a legnagyobb rivális ellen, döntő pillanatban elvesznek tőlük egy olyan gólt, melynél Lampard lövése legalább fél méterrel a gólvonalon belül landolt. A natinalelf esélyesebb volt, ennek megfelelően is kezdte a mérkőzést, már bő félóra alatt kétgólos előnyre tettek szert Klose és Podolski találataival. Aztán a 37. percben jött Upson és szépítettek az angolok, sőt, kihasználva a német csapatnál keletkezett zavart, egy perccel később Lampard egy gyönyörű íveléssel ki is egyenlített. Vagyis elméletileg igen, gyakorlatilag viszont ment tovább a játék. Ez tipikus esete volt a még a vak is látta szituációnak, hiszen nem arról volt szó, hogy pár centivel áthaladt-e a labda a gólvonalon. 2-2 helyett az angol csapat teljesen összezuhant és a második félidőben lesimázták őket, a végeredmény 4-1 lett. Nehéz szakma a futballbíróké, de kedves sporttárs ez - s a cikkben taglalt összes többi – bizony szégyenteljes ítélet volt!

Amióta létezik maga a pszichológia tudománya a tudósokat egyik leginkább foglalkoztató kérdés, hogy mitől válik valaki gyilkossá? S hovatovább, mitől képes egy ember minden emberségéből kivetkőzni, sorozatgyilkossá, avagy olyan élőlénnyé alakulni, aki képes több ezer, akár több millió társára halálos ítéletet kimondani? A legújabb kutatások egy bizonyos MAOA nevű enzim kiválasztásáért felelős gén hiányát állapítják meg, mint kiváltó ok. Az okfejtés problémáját már ott észlelték, hogy ennek a bizonyos génnek egy alacsony aktivitású formája – amit felettébb találó módon harcos génnek neveztek el – a férfiak majd harminc százalékában megtalálható. Több száz oldalas könyvet lehetne írni arról, ha megpróbálnánk felsorolni napjaink globális problémáit, ám azért ott még nem tartunk, hogy 10 férfiből 3 automatikusan gyilkossá módosulna. Ám erre a kérdésre is megadták a választ, amit talán mindenféle kutatás nélkül, „józan paraszti ésszel” is tudni lehetett, hogy csak abból az emberből válik mészáros, akinek nevelése, gyermekkora is zátonyra futott.

Azt a történelmi tapasztalatok, s minden modern szakirodalom alapján is ki lehet jelenteni, hogy egy apának nagyon fontos szerepe van gyermeke neveltetésében. Furdalt a kíváncsiság, hogy mégis milyen családfő élhetett azokban a famíliákban, ahonnan olyan emberek nőttek fel, akik tetteikkel rászolgáltak arra, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba kerüljenek. A következő sorokban 3 diktátort, Sztálint, Hitlert és II. Lipótot, s az ő drága jó édesapájukat fogom bemutatni méghozzá azt vizsgálva, hogy okolhatók-e a családfők fiaik tetteiért.

A diktátor: Adolf Hitler, Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) vezetője, 1933-tól kancellár, 1934-től Führer

Az apa: Alois Hitler (1837–1903), vámügyi tisztviselő

Az osztrák születésű német politikust, aligha kell bemutatni bárkinek szerte a világban. A II. világháború kirobbantásának egyik legfőbb okozója, a holokauszt, a Porrajmos és az egyéb civil áldozatokat beleszámolva, nagyjából 17 millió ember haláláért felelős.

Érdekes, hogy több ezer publikáció született már, mely Hitler legkülönfélébb dolgait vizsgálja, mégis gyermekévei kevésbé kötötték le a kutatók figyelmét, leginkább az átlagos jelzővel illetik azok, akik foglalkoztak vele. Ez a jelző semmiképpen sem illeszthető édesapja, Alois Hitler származására. Kezdjük ott, hogy felesége – Adolf szülőanyja – és ő unokatestvérek voltak. Felszisszenhetünk ezen, hiszen a középkori és újkori nemesi családoknál szinte bevett szokás volt a családon belüli nősülés, de egy 19. századi polgári-paraszti család találkozásánál némiképp meglepő, ugyanakkor élek a gyanúperrel, hogy önmagában ez a frigy még nem jelentette volna azt, hogy szerelmük gyümölcse megváltoztatja az egész 20. századot. Alois törvénytelen, házasságon kívüli gyermekként látta meg a napvilágot, éppen ezért, egészen 40 éves koráig anyja vezetéknevét, a Schicklgruber-t viselte. A nevelését nem mostohaapja, hanem annak öccse, Johann Nepomuk Hiedler vállalta fel. Ő küldte Aloist Bécsbe, hogy tanulja ki a cipész szakmát, amit meg is tett, később az iránta érzett tiszteletből akarta nevét Hiedler-re változtatni, de a hivatalnok úgy gondolta, ilyen parasztos névvel nem lehet karriert befutni, (a Hiedler jelentése leginkább kisbirtokosnak felel meg) ezért a Hitler formát iktatta. Hála és tisztelet ide vagy oda, mégsem állt neki a cipőbizniszben „praktizálni”, hanem szinte rögtön belépett a vámőrséghez. Sikeres pályát futott be, ennek köszönhetően Adolf gyermekkorát végig viszonylagos anyagi jólétben élte, ugyanakkor nagyon sokat költözött a család. Braunauból Passauba, aztán Lambachba, majd Leondingba és Linzbe.

Ez és azon információk, melyek szerint Alois kemény, hírhedten durva ember volt, aki többször megverte Hitler anyját Klarat, és fia is leginkább félelmet érzett iránta. Mind azt támasztják alá, hogy Adolf komoly családi traumákat élhetett át. Ezt a felvetést az is megerősíti, hogy Adolf a legszűkebb, baráti körben sem beszélt soha a családjáról! Alois mindenáron azt akarta, hogy fia kövesse a vámtisztviselői pályán – talán mindenki jobban is járt volna – míg A.H. sokkal inkább festő szeretett volna lenni. Az apja iránt kimutatott lázadással magyarázta később Adolf, hogy kamaszkorában óriásit romlottak tanulmányi eredményei. Alois Hitler végül 1903-ban, 66 évesen halt meg, kollégái haladó gondolkodású, szabadszellemű embernek tartották. Hát, talán nem ütötte volna rendszeresen az asszonyt, ha tudja mit szabadít rá ezzel a világra…

A diktátor: Joszif Visszarionovics Sztálin, az Oroszországi Kommunista Párt főtitkára, a Szovjetunió diktátora, 1922-1953 között

Az apa: Visszarion Ivanovics Dzsugasvili (1850 körül –1890), cipész

 Kezet foghat Hitlerrel, - erre egyébként ténylegesen sosem került sor - ő is olyan hírhedtséget vívott ki magának, közel 23 millió ember halálának árán, hogy valószínűleg nevét amíg ember él a Földön, sosem fogják elfelejteni. Amennyiben létezik ranglétra a gyilkos diktátorok között, valószínűleg övé lenne az első hely (talán Mao Ce-tungal holtversenyben). Nem csak a halálba taszított emberek hatalmas száma miatt, hanem azért, mert legalább annyi, saját népéből származó ártatlan civil életének kioltása szárad a lelkén, mint a háború során elpusztított katonáé vagy politikai tisztogatások okán meggyilkolt ellenlábasé.

Ha elolvassuk apuka nevét, könnyen rájöhetünk, hogy a Sztálin csak egy felvett név, ez egyébként a kommunisták között nem volt ritkaság, sőt az is feltűnhet, hogy Sztálin ereiben még csak nem is orosz vér csörgedezik, hisz apai ágon oszét, anyai ágon grúz volt a kis Szoszó, ahogy édesanyja becézte. Dzsugasvili apuka 24 évesen vette feleségül a 16 éves Jekatyerina Georgijevna Geladzét. Annyi biztos, hogy a randik nem orosz nyelven zajlottak, hiszen egyikük sem beszélte azt. 4 gyermekük közül 3 gyermekként meghalt, így a mélyen vallásos anya a széltől is óvta Joszifot. A házaspár egy szegényes lakást bérelt hiszen csak erre telt a cipész fizetésből, meg némi piára Viszarionnak. Rendszeresen ivott a papa, ami végül a vesztét is okozta, hiszen egy alkalommal kicsit túlvitte a bulit és részegen összeverekedett a helyi rendőrfőnökkel. Bűntetésül kitiltották Gori városából. Ezek után Sztálint és testvéreit anyjuk egyedül nevelte. Joszifot papnak szánta, állítólag halála előtt is azt mondta fiának, aki mellesleg nem tartotta vele a kapcsolatot, hogy akármilyen nagy ember lett, ő jobban örült volna, ha mégiscsak pap lesz. Mi is jobban örültünk volna!

 A diktátor: II. Lipót belga király, uralkodási ideje: 1865- 1909

Az apa: I. Lipót Belgium első királya, uralkodási ideje: 1831 – 1865

A következő sorokban tárgyalt uralkodó család diktátor tagja kicsit hosszabb bevezetést igényel, hiszen elvétve kerül szóba a történelemórákon, hogy a béke egyik mintaállamának számító Belgiumnak élt hajdanán egy (második) Lipót névre hallgató királya, aki kongói emberek ezreinek vágatta le a kezét saját jóléti céljaitól vezérelve. Egyébként hazájában mai napig inkább pozitív felhanggal beszélnek róla, ami Brüsszeltől kezdve Antwerpenen át egészen Oostendéig bemutatott grandiózus építkezéseinek hála nem is csoda. Egyik eklatáns példa erre a brüsszeli Cinquantenaire park diadalíve, bár az utókornak okozhatna némi lelkiismeretfurdalást, hogy ez a kétségtelenül gyönyörű építmény ára, a szó legszorosabb értelmében kongói emberek millióinak életét követelte.

De mit is keresett egy kis európai állam uralkodója Közép-Afrikában, egy akkora országban melynek területe nagyobb, mint egész Nyugat-Európájé együtt? A gyarmatosítás korát élték, így szinte kézenfekvő az a válasz, hogy II. Lipót látva a mesés gyarmatbirodalmakat, s Anglia és Franciaország fővárosainak fejlődését, elhatározta, hogy márpedig Belgium is rendelkezni fog egy gyarmattal. Kilobbizta az 1884-es berlini konferencián, hogy Kongót az általa irányított Kongó-társaság felügyelete alá helyezzék, így őfelsége egy csapásra 2 millió km²-nyi terület lényegében egyszemélyi birtokosa lett, de facto nem Belgium, hanem maga II. Lipót szerzett egy magánbirodalmat, melybe egyébként soha(!!) nem tette be a lábát! Az afrikai ország minden terményéért kapott összeg Lipót zsebébe vándorolt, a legértékesebb pedig a gumi volt. Azon törzsfők, földtulajdonosok ellen, akik önként nem szolgáltatták be terményüket, kétezer fehér ügynököt fogadott fel, hogy rákényszerítsék a helyieket a gumi-beszolgáltatásra. Ám ez a szám kevésnek bizonyult, még nagyobb és vadabb eszközhöz kellett nyúlni. Ezért az ügynökök a legbrutálisabb helyi törzsekből, úgymond „segédügynököket” toboroztak és láttak el őket fegyverrel. Az ügynökök és mentoráltjaik totális terrort vezettek be, önkényeskedtek, erőszakoskodtak.

Az Európából hozatott lőszer drága volt, s ekkor ismét bebizonyosodott, hogy ami a kínzást, gyilkolást illeti az emberi elme nem ismer határokat…Aki nem teljesítette a beszolgáltatásnál megszabott kvótát, azt kézlevágással súlytották. A fekete katonáknál az agresszió mellé még bizonyítási kényszer is társult, hiszen bizonyítékul, hogy a golyót nem pazarolják, be kellett mutatniuk minden áldozatuk levágott kezét. Ezek után kosárszámra hordták a gumibegyűjtési központokba a levágott kezeket. Az már senkit sem zavart, hogy kinek a keze, s miért is vágták le, egy dolog számított csupán, a begyűjtött gumiból származó profit.

Nehéz pontosan meghatározni, hogy a II. Lipót által bevezetett, szinte a rabszolgasággal egyenlő rendszer pontosan hány áldozatot követelt. Azok az adatok, melyek beleszámolják az Európából behurcolt betegségek és az éhezés okozta halálozási adatokat is, kb. 10 millióra teszik a terror áldozatainak számát. De a legóvatosabb becslés is a 3 milliós számot határozza meg, valamint a kutatók egyöntetűleg megállapították, hogy Kongó népességének fele elpusztult Lipót rémuralmának köszönhetően.

Fiával ellentétben I. Lipót valóban rászolgált, hogy csupa gyöngybetűvel írjanak róla a belga történelemkönyvek. Ő Belgium első királya, ő az, aki 1830-ban kivívta országa függetlenségét. Személyesen is harcolt a csatákban, ott volt a Brüsszelbe vezető út védelménél, ahol bár vereséget szenvedett a hollandokkal szemben, de – kisebb-nagyobb angol és francia segítséggel – végül 1839-ben elérte azt is, hogy a holland korány elismerje országa függetlenségét. Igazi fellendülést, reformokat hozó uralkodó volt, neki köszönhető az angol mintára kiépített, Brüsszelt Mechelennel összekötő első belga vasútvonal. Különösen érdekes fia későbbi tetteinek tudatában, hogy Lipót megpróbált fellépni, már 1842-ben(!) a gyermek és női munka ellen, sajnos eredménytelenül. Vallási, jogi kérdésekben is empatikus magatartást tanúsított, személyesen járt közben azért, hogy a Belgiumban élő protestánsok megőrizhessék szabadságukat és szavazati jogukat. Tett egy kósza kísérletet Guatemala meghódítására, talán nem pont ezt a kalandvágyó tulajdonságát kellett volna örökölnie fiának. Egyébként nem csak Lipót fiát tekintve nem volt szerencsés az utódlás kérdésében. Lánya, Sarolta mexikói császárné lett I. Miksával kötött házasságának köszönhetően. Férje uralmát a köztársaság hívei állandó jelleggel támadták, amely végül 1866-ban odáig fajult, hogy Sarolta IX. Piusz pápától és III. Napóleon császártól kért támogatást, azonban nem járt sikerrel. Feljegyzések szerint már ekkor az idegösszeomlás szélére került. Hát még miután megtudta, hogy sosem térhet vissza Mexikóba, hiszen Miksa császárt elfogták a felkelők és hazaárulás vádjával halálra ítélték, majd ki is végezték. A kortárs leírások alapján Sarolta egészen halálig abban a tudatban élt, hogy ő Mexikó császárnéja és a férje egyszer visszatér hozzá…60 évig várt, amíg a halál végül elragadta megtört lelkét.

Legyen szó bármilyen harcról, a végén mindig az győz, aki mindent belead! Tudom, nem túl eredeti egy agyoncsépelt Al Pacino monológgal nyitni, de minden egyes szavával egyet kell, hogy értsek. Aki űzött már bármilyen sportágat, a sakktól kezdve a boxon át a fociig, egyetérthet azon véleményemmel, hogy a legnagyobb tettnek, világraszóló sikernek, leginkább párját ritkító érzésnek az számít, ha hátrányból felállva, az utolsó utáni pillanatig harcolva szerezzük meg a győzelmet. A labdarúgás megszállottjaként vettem a bátorságot, és összeállítottam az általam leginkább csoda számba menő fordítások listáját a 21. századból. Íme hát 7 mérkőzés, amik után garantáltan leesett az állunk, és a sportban nincs lehetetlen kijelentés is valós értelmet kapott.

7. TOTTENHAM–MANCHESTER UNITED 3–5 (PREMIER LEAGUE, 2001)

A régi jó dolgokból nem maradt semmi…nem is lehetetlen, hogy az utóbbi időben elhangzott jó pár MU szurkoló szájából az előbbi mondat. Hiába, 2001-ben a pálca nem Fellaini-nél, hanem bizonyos Paul Scholes-nál volt, az előretolt ék pozícióját sem Rashford, hanem Van Nistelrooy töltötte be. A White Hart Lane-en nagyon jól kezdődött a meccs a hazaiak számára, hiszen a szünetre 3-0-ás előnnyel vonultak, Richards, Les Ferdinand és Ziege góljaival. Aztán Sir Alex megmutatta, hogy miért is tartják sokan a világ valaha volt legjobb edzőjének. A fejmosás után Blanc, Andy Cole, Van Nistelrooy, Veron és Beckham is betalált, s helyreállt az akkori angol futballvilág rendje.

6. INTERNAZIONALE–SAMPDORIA 3–2 (SERIE A, 2005)

Catenaccio ide, catenaccio oda (egyébként az olasz kapukon használt reteszről elnevezett védekező taktikát az Inter fejlesztette ki a ’60-as években) ez a meccs a támadó futball csimborasszója volt. Hét perc volt hátra a mérkőzésből, amikor a Samp még 2 góllal vezetett. Roberto Mancini, a hazaiak trénre, minden mindegy alapon négy csatárt vezényelt a pályára. Tehette, hiszen a keret tagja volt, Julio Cruz, Adriano, Obafemi Martins, Christian Vieri és Álvaro Recoba is, nem hiába lett az ezt követő 5 évben sorozatban bajnok az Inter. Martins szépített a 88. percben, majd jött a kék-feketék és az olasz válogatott ikonja, Vieri, s egyenlített a 90.-ben. De az őrületnek még nem volt vége, a hosszabbításban lecsapott a 69-szeres uruguayi válogatott Recoba, s szertefoszlatta a genovaiak pontszerzési álmait.

5. MACCABI TEL AVIV-ZENIT 3-4 (EL CSOPORTKÖR, 2016)

70 percig jogosan hitték azt Tel-Avivban, hogy megtréfálják az Európa Liga D csoportjának legerősebb gárdáját, a szentpétervári Zentitet, aztán mégis csalódniuk kellett. Az izraeli csapat nagyon jól begyakorolhatta az állított szituációkat, hiszen két fejesgóllal és egy szabadrúgásból szerzett találattal vezettek 3-0-ra, még 20 perccel a vége előtt is. Aztán a 77. percben lecsapott a leggyorsabb orosz futballista Kokorin, valamint súlyos hiba volt még a hazaiaktól, hogy két perccel a bekapott gól után Dasa nevű játékosuk megkapta második sárgalapját, így idő előtt mehetett zuhanyozni. Ezt követően pedig nem volt visszaút, a Zenit átgázolt a mégiscsak gyengébb képességű ellenfelén. Mak a 84., Giuliano a 86. percben szerzett gólt. Majd a hosszabbítás második percében, hogy még epikusabb legyen a győzelem, egy csereként beállt játékos, Djordjevic szerezte meg a győztes találatot az oroszok számára.

4. MARIBOR-CLUB BRUGGE 3-4 (EL CSOPORTKÖR, 2011)

Mint a Zenit meccs pepitában...! Talán a holtverseny is jogos lenne a két Európa Ligában lejátszott meccs rangsorolásában, hiszen kísértetiesen hasonlít a forgatókönyv. Ámbár a Maribor játékosai legalább azt a szívességet nem adták meg a belgáknak, hogy valamelyikük kiállíttassa magát. Így a Brugge 11-11 elleni küzdelem során állt fel, szűk 20 perc alatt háromgólos hátrányból! A szlovén csapat egyébként 1 szerzett ponttal zárta a csoportkört, így csak utólag tudták meg, hogy az akkor gondoltnál is jelentősebb győzelem lett volna, amennyiben kibírják a meccs hajráját. Nem bírták. Egyébként a szlovének 3 góljából kettőt az a Volas szerzett, aki Debrecenben is profiskodott másfél évet, 25 meccsen 8 gólt szerezve. A Brugge azzal, hogy ezt a szezánciós fordítást végrehajtotta, végül tovább is jutott a csoportból, más kérdés, hogy az egyeneskieséses szakaszban már az első párharc után ki is esett. Ettől függetlenül ezt a világraszóló győzelmet már senki sem veszi el tőlük!

3. TOTTENHAM–MANCHESTER CITY 3–4 (FA-KUPA, 2004)

A dobogó legalsó fokánál ismét visszatértünk Angliába, s a White Hart Lane-re, hiába a 2000-es évek elején a gyengébbik (akkor még mindenképpen) manchesteri csapat ellen sem volt elég a háromgólos fór. De, hogy miért is került ez a meccs a harmadik helyre? Még az első félidő végén, az angol futball örök fenegyerekét, akkor éppen a City középpályását, Joey Bartont kiállították. A Kevin Keegan által vezetett babakék egylet így megfogyatkozva, és 3 bekapott góllal mehetett az öltözőbe. Még a 80. percben is vezetett a Spurs 3-2-re, ám ekkor jött Wright-Phillips egyenlítése, a 90. percben pedig a győztes gól Macken-től, aki – a Zenitnél említett Djordjevic-hez hasonlóan – csereként állt be, Anelka helyett. Hiába a legjobb forgatókönyvet az élet és a cserecsatárok írják!

2. LIVERPOOL–AC MILAN 3–3 (BL-DÖNTŐ, 2005)

Május 25-én, azaz csütörtökön volt 12 éve, hogy lejátszották a futballtörténelem egyik, hanem a legizgalmasabb döntőjét. Nesta, Pirlo, Gattuso, Maldini, az olasz futball valaha volt legjobbjai közé tartozó játékosok alkotta Milan az első félidőben szabályosan lefocizta a Rafa Benítez által vezetett Liverpoolt. Jó az öreg a háznál alapon Maldini már az első percben bevette az angolok hálóját, de Hernan Crespo tovább sokkolva a liverpooli híveket, még kettőt berámolt a félidő előtt. Így 3–0-val és több kihagyott Shevchenko ziccerrel fordultak a csapatok. Hogy mi is történt az öltözőben, pontosan nem lehet tudni, de az biztos, hogy az 54. és a 60. perc között, tehát hat perc leforgása alatt Gerrardék ledolgozták hátrányukat. Az első gólt éppen az angol klasszis szerezte, majd jött Smicer (ismét egy csere, aki később „mennybe ment”, hiszen a 23. percben vette át, a vita nélkül komplexebb játékos, de minden második meccsen megsérülő Harry Kewell helyét), s következett az egyenlítéssel az idén visszavonuló Xabi Alonso. A mérkőzés hátralévő részében mindkét csapatnak volt helyzete, lüktetett a játék, de a Pool leginkább a bravúrosan védő Jerzy Dudeknek, valamint a páratlanul rossz napot kifogó Shevchenkonak köszönhette, hogy eljutott a büntetőkig. Ott viszont érvényesült az örök igazság, „a futball első szabálya, végy egy jó kapust!” Dudek az volt, ez a jelző természetesen a Milan portásának, a 91-szeres brazil válogatott Didának is kijár, de ezúttal lengyel kollégája két büntetőt is hárított, míg ő egyet sem. Mondanom se kell, ki hagyta ki a sorosdöntő tizenegyest? Andriy, Andriy…

1 READING-ARSENAL 5-7 (ANGOL LIGAKUPA 2012)

Tény, hogy nem látták vagy hallották hírét annyian, mint a második helyre sorolt BL-döntőnek, de 4 gólos hátrányból felállni még kézilabdában is becsületes teljesítmény, hagyján, hogy futballban. A Wenger-éra egyik általános jellemzője, hogy inkább rúgjunk több gólt az ellenfélnél, mint kevesebbet kapjunk. Bár ez a filozófia, s az öt bekapott gól sem túl meglepő olyan védelemmel, mint ami a Reading ellen 5 éve kiállt: Jenkinson, Koscielny, Djourou, Miquel. Szintén a francia mester szokása, hogy kupákban rendszeresen rotál, az első körökben az ificsapat és a kevés játéklehetőséghez jutó játékosok kombinációját küldi fel. A Reading ellen sem volt ez másképp, a kezdőben a legjobbak közül ketten kaptak helyet, az akkor éppen sokadik sérüléséből lábadozó Walcott és a formán kívül játszó Arsavin. Előbbinek köszönhették, hogy a szünetre maradt némi reménye a londoniaknak, hiszen a 37. percben már 4-0 volt az állás, de az angol szélső még a félidőt jelző sípszó előtt szépített. Sokáig úgy tűnt, hogy a félidei fejmosás sem segít, hiszen a 60. percben is még három góllal vezetettet a Reading. Aznap nagyon kevés jó húzása volt Wengernek, ámbár, hogy Giroudot becserélte mindenképpen oda sorolandó. Pár perccel pályára lépése után megzörgette a hazaiak hálóját, 4-2-re kozmetikázva ezzel az állást. Még mindig kellett két gól, amit teljesítettek is az ágyúsok. A 89. percben jött Koscielny, ha már szerzett egy gólt a saját kapujába, gondolta kijavítja tettét. De ez még kevés lett volna az üdvösséghez, ám a 95. percben ismét megvillant az angol válogatott egykori legfiatalabb tagja, s egyenlített, nagyon érdekes körülmények között. Jöhetett hát a hosszabbítás. Itt az Arsenal meg is szerezte a vezetést, de az ötödik gólra még volt válasza, a sokkos állapotban lévő Readingnek. 5-5-nél ismét az Arsenal robbantott, s végül két góllal nyerte meg ezt a fantasztikus mérkőzést. 1960-ban alapították a Ligakupát, aligha merész kijelentés az, hogy történelme legjobb párharca volt a 2012-es Reading-Arsenal. Érdekes, hogy az emberfeletti bravúr itt sem párosult túl sok sikerrel a szezon hátralévő részében. Az ágyúsok a következő körben kiestek a kupa 2012-es meglepetéscsapata, az egészen a döntőig menetelő 4. osztályú Bradford ellen.

Életünk egyik kardinális kérdése, hogy mikor, hányszor, hol és milyen körülmények között tudjuk elvégezni nagydolgunkat. Itthon (leginkább férfi) baráti társaságoknál elég gyakori téma ez, amit tovább erősít, hogy sok vicc és poén születik az ürítésről, vagy a hozzá tartozó pukik elengedéséről. Nem állítok valótlant azzal, hogy napjainkban akár az ember egész napját képes meghatározni, hogy nyugodt körülmények között, ráérve, nem kapkodva tud-e könnyíteni magán. Ehhez az idillikus cselekvéshez leggyakrabban a következő tárgyak elengedhetetlenek: egy angol vécé, azaz Water Closet, WC-papír, s ha már ott vagyunk dobjuk fel azt a pár percet újságolvasással vagy a modernkor vívmányainak köszönhetően egy kis netezéssel. De hosszú és nagyon-nagyon rögös út vezetetett ahhoz, hogy ezek a lehetőségek mind adva legyenek. Ezért egy kis időutazásra invitálom önöket, titeket, lássuk tehát a tökéletes nagydolog elvégzésének történelmét.

A WC kialakulása: Netán valaki komolytalan témának titulálná a vécé történelmet, jobban teszi, ha kezébe veszi a Bibliát, hiszen olvasása közben megtalálhatjuk az egyik legkorábbi tanácsot, mely a nagydolog elvégzésre vonatkozik. „A táboron kívül legyen egy helyed, hogy kimehess oda. És ásód is legyen a fegyvered mellett, hogy gödröt áss vele, és ha felkelsz, betakarhasd azt, ami elment tőled." Ez a téma is jó bizonyíték arra, hogy nem hiába hozták létre a világ egyik legnagyobb birodalmát a rómaiak, ők már az ókorban is adtak a kényelemre. Két bot és egy ásó helyett koedukált illemhelyeket hoztak létre, amelyek alatt egy vízzel teli csatorna folyt, ide hullott az ürülék, amelyet belevezettek a tengerbe. Az ötlet ugyanakkor nem tőlük származik, hiszen Indiából, Kínából és Krétáról is származnak régebbi leletek, ugyanakkor nagyban egyedül a rómaiak tudták kivitelezni. Sőt, a sós vízzel azt is elérték, hogy a kórokozók nagy részét el tudták pusztítani a csatornákból. Egyes történészek szerint - bár napjainkban ezek az állítások már elég gyenge lábakon állnak – pont ez a túl nagy „ürítési jólét” vezetett a birodalom bukásához, hiszen a tenger elsodorta az összes ürüléket, ahelyett, hogy a földekre szórták volna, amik így elvesztették termőképességüket, elindítva ezzel egy láncreakciót. A szegény paraszt ugyanis nem szívesen áll be katonának, ha nincs katona, gyenge a hadsereg, ha gyenge a hadsereg, a birodalom elveszett…Ugyanakkor már ott is döcög ez a felvetés, hogy a nyomornegyedekben azért nem ez a korát fényévekkel megelőző ürítési lehetőség folyt, ott nemes egyszerűséggel bilibe végezték a dolgukat, amit utána az ablakon át kiürítettek.

A középkorban sajnos a csatornázás helyett inkább ezt, a „dobjuk ki az ablakon” módszert vették át. A Római Birodalom bukásával ezen vívmányaik is semmivé váltak. Erre magyarázat lehet, hogy a legtöbb európai nép jobban tisztelte a vizet annál, mint hogy piszkát beletegye. Ugyanakkor az is igaz lehet, hogy intelligenciában, mérnöki képességekben sem tudtak a rómaiakkal felérni. A kastélyok, várak korában szinte ismeretlen fogalommá vált a higiénia, feljegyzések szerint a városokban elviselhetetlen bűz áradt. A középkor járványainak jelentős részének kiinduló pontja is ez lehetett. Nem voltak csatornák, leginkább a várakban hoztak létre ülőfülkéket, „pottyantós vécéket”, amiből az ürülék a várfal mellé zuhant. Ezt évente párszor – visszatérünk az őskorba – kézi erővel szedték össze. Itt a kényelmi szempontokra minimálisan voltak figyelemmel, hiszen a várban lévő lyukon át télen a hideg és a szél áramlott a lakók hátsójára, nyáron pedig a több hetes, hónapos fekália illata terjengett. Érdekes, hogy ezeket az ősvécéket gyakran a gardrob szobába tették. Igen, oda, ahol a vár urai ruháikat tárolták, hiszen a vizeletben található ammónia távol tartotta a molyokat a nemesek drága holmijától. Inkább legyen kicsit büdös, mint szétrágott, nemde?

A tehetősebb vidéki nemesek különálló épületeket hoztak létre, amikbe méret szerint (apa, anya, gyerekek, mindenkinek külön ürítő lyuk) építettek fülkéket, de a csatornázás itt sem fejlődött ki, azaz néhanapján ki kellett szórni a felgyülemlő ürüléket, ha nem akartak szó szerint ráülni saját végtermékükre. Gondolhatnánk, hogy ezek a puritán, s mai szemmel nézve undorító vécé használati szokások csak a pórnépre voltak jellemzők, de nem. 1694-ben egy német hercegnő Orléansba kerülve arról panaszkodott egyik levelében, hogy a palotában megforduló katonák, papok, különböző udvaroncok és nemesek teljesen szabadon, magukat nem zavartatva végzik el dolgukat a palota folyosóin.

Azért is emeltem ki az évszámot (1694!!) mivel a mai tartályos vécé ősét, egy angol polihisztor Sir John Harington, már az 1500-as évek végén feltalálta, de elterjedésére a 19. századig várni kellett. A tartályos WC feltalálását követte a szifon, ami gyakorlatilag egy bűzzárat képezett a csatornavezeték és a helyiség légtere között. Ez a típus Angliában terjedt el elsőként, ezért is nevezzük mi magyarok angolvécének, amit egyébként a legnagyobb magyar, Széchenyi István hozott először hazánkba, s 1840. augusztus 20-án, István napi ünnepségen mutatta be vendégeinek. Nem sokkal később megjelent a WC kagyló, először égetett agyagból, majd a múlt század közepétől porcelán alapanyagból. Ez azért volt különösen fontos, hiszen a porcelánt könnyű tisztítani, fertőtleníteni. Persze napjainkban lehet már mindenféle színben kapni WC-t, de feltalálásakor fehérben terjedt el, mint a tisztaság szimbóluma.

Következzék az idillikus nagydolog elvégzésének másik elengedhetetlen kelléke, a WC-papír

Az emberiség a kreatív oldalát mutatta meg, mikor arról kellett gondoskodnia, hogy tisztába tegye alfelét. Volt, ahol fájdalommal, volt, ahol kényelemmel járt ez a művelet. Kezdjük az előzővel: az ókori görögöknek számtalan vívmányért, találmányért, gondolatért, hősért lehet hálás az utókor, a vécézés kérdésében mégis inkább a spártai egyszerűségre törekedtek (már amennyire valós kép a spártaiak puritanizmusa, de ezt a vitát most ne nyissuk meg). Leginkább köveket és agyagot használtak a tisztálkodáshoz. De a gyarmatosítás korabeli USA-ban – 16. század – sem kímélték magukat túlságosan, ott a kukoricacsutkát használtak fenéktörlésre.Természetesen a finomabb módszereket először a rómaiak, majd jóval később - de így is jár az elismerés - a kínaiak alkalmazták. Rómában egy botra erősített szivaccsal tisztították magukat. Ez mai szemmel nézve is egészen korrektnek mondható, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a nyilvános latrinákban minden vendéget ugyanaz a pár sós vízben ázó szivacs várt... Kínában használták elsőként a toalettpapír ősét, már a 13. században. Persze az a vidám, lágy érzés, amit annyiszor hallhatunk napjaink különböző „budipapír” reklámjaiban, még jó pár évszázadot váratott magára. A vécék kialakulásához képest mindenképpen elfogadható eszközöket alkalmaztak a középkorban. Az ürítés utáni tisztálkodásra erre rendszeresített rongyokat, vagy faleveleket használtak, ahol pedig volt víz a közelben, ott kimosták alfelüket. Erre a cselekedetre egy saját kivitelezési kultúra is épült az araboknál. Fenekük törlésére csakis a bal kezüket használták, mivel a jobbal ettek. Érdekesség, hogy pár országban sokáig ellenálltak a papír térhódításának. Törökországban még a 17. században is törvény tiltotta a papír használatát, mert a felhasznált lap esetleg szent szöveget tartalmazhatott, így WC-papír megjelenésére a 18. századig kellett várni. A papírral történő fenéktörlés kérdésében India mai napig rebellis, hiszen a már említett arab példával megegyezően, a bal kezüket és vizet használnak tisztálkodásra, bár ez ma már inkább a gazdasági problémáknak és a folyóvíz hiányának köszönhető, mint a hagyományőrzésnek.

Jöjjenek az extrák,

Az újság:

Már-már kezd sablonossá válni, de itt is az első kiemelésre érdemes ősök a Római Birodalomból és Kínából származnak. Ami a nyugati világot illeti, Julius Caesar uralkodása alatt születettek az első lapok, amik város szerte vitték hírét a nagygyűlések eredményeinek, ütközetek végkimenetelének. Hasonló céllal hozták létre az első újságot Kínában, ott a Tipao nevű lap a Han dinasztia tetteiről számolt be.

Gutenberg találmánya előtt az európai újságok tulajdonképpen kéziratos levelek voltak. Egy ilyennek köszönhetően született meg az 1400-as években Drakula legandája. Ugyanis egy kéziratos lap beszámolt arról, hogy bizonyos Vlad Tepes szőrnyű kivégzéseket hajt végre az erdélyi szászokon, azt már valószínűleg nem írták meg, hogy ezért Mátyás királyunk 12 évig fogságban tartotta. Johannes Gutenberg 1447-ben állította fel saját nyomdáját, majd a kezdeti kilengések után nekiállt főművének, a Biblia nyomtatásnak. Ezek után el kellett telnie 2-3 évtizednek, mire a nyomtatott újságok is megjelentek. Az első hír, mely ebben a formában látott napvilágot, az 1470-ben egy itáliai lovagi tornáról szólt. Magyarországra kissé késve érkezett meg ez a technikai újítás, az első ismert magyar újságlevelet 1634-ben adták ki, a Rövid, de igen bizonyos relatio címen.

Mert kell egy kis idővonal pörgetés, a net múltja:  

Mint oly sok technikai vívmányt a történelem során, az internetet is a háborúnak köszönhetjük, pontosabban két nagyhatalom rivalizálásának, azaz a hidegháborúnak. Az amerikaiak célja egy olyan hálózati rendszer kidolgozása volt, mely képes túlélni egy atomtámadást is. A feladatot végző kutatási részleget ARPA-nak hívták. A ’80-as évek végére a csoport által létrehozott ARPANET, mely a kutatóintézetek közötti számítógépes hálózat volt, átadta helyét az internetnek. Innen pedig történelmi léptékhez mérve egy apró kis lépés volt, hogy 1992-ben kifejlesztették a világhálót, vagyis a World Wide Webet, ami minden internetező számára egy grafikus felületet biztosított.

Ahhoz, hogy a WC-n ülve is el tudjuk olvasni ezeket a sorokat, természetesen az okostelefonok megjelenésére is szükség volt, aminek első darabja pedig 1994 augusztusában jelent meg a piacon. Bár méretei alapján olvasgatás közben egy bicepsz edzést is végre lehetne vele hajtani. Sport és érdekességek a vécén ülve… tökéletes párosítás!

Mondják, hogy a sikerhez rögös út vezet. Elég gyakorta halljuk jólmenő vállalkozóktól, befutott sztároktól, celebektől, hogy „ők bizony az életben semmit sem kaptak ingyen…!” Talán nem állok messze a valóságtól azon véleményemmel, hogy a legtöbb ilyen kijelentés a füllentés és az ordas nagy kamu között mozog. Hiszen – minden aktuálpolitikai felhang nélkül – épp elég olyan vállalkozásról vagy befutott vezetőről tudunk mostanság kis hazánkban (is), akinek, ahogy mondani szokás, csak megszületni volt nehéz, hiszen apu megvette a fél várost meg az automata váltóst…Ugyanakkor nemzetközi szinten előfordulnak bőven olyan emberek, akiktől az a kijelentés, hogy a kemény munka meghozza gyümölcsét, nem üres lózungnak tűnik, hiszen nagyon mélyről jutottak a végtelenbe, s még annál is tovább. Őket hívják az üzleti életben self made man-nek. A megszokott sémával szakítva, most nem egy definícióval mutatnám be ezen angol kifejezés jelentését, hanem beszéljenek helyettem inkább a példák.

Még mondják azt, hogy a kultúrából nem lehet megélni…: J. K. Rowling

Potterék és a többiek, egy remek ötlet, ami ma már alsó hangon is 1 milliárd dollárt hozott az írónőnek. Rowling – a következőkben felsorolt személyekhez hasonlítva mindenképpen – nem született szegény családba, szülei egyetemre is járatták, sőt Párizsban is tanulhatott. Egy igazán szép pályára, kétnyelvű titkárnőnek szánták. Dolgozott is ebben a szakmában, később aztán tanári pályára lépett. A varázslótanonc sztorija már a ’90-es évek elején megszületett fejében, ám közben férjhez ment, Franciaországba költöztek, gyereke is született, s volt két regénye, amit nem sikerült kiadni, így jobbnak látta, ha talonba helyezi a Roxfort sztorit. Aztán jött a kopp...férje elhagyta, munkája nem volt, viszont csecsemő kislányát el kellett tartani. Edinburgh-ba költözött vissza testvéréhez és tanári állást keresett. Kezdetben nem talált, ezért mindenáron be akarta fejezni az első Harry Potter történetet. Ebben az időszakban előfordult az is, hogy lányával egész napját egy kávézóban töltötte, s csak írt, csak írt és csak írt. Miután végzett, megkezdődött a kiadó keresés, csupa kudarccal, hiszen csak elutasítást kapott, mondván ifjúsági irodalomnak túl bonyolult a cselekményszál és nyelvezete is nehézkes. Végül Londonban sikerült eladnia a bölcsek köve kéziratait, 4 ezer dollárét. Túlságosan nem hitt a sikerben, csak egy kis pénzt akart keresni, amivel újrakezdhetik az életüket kislányával. Francia tanári állást vállalt, délután és este tanított, délelőtt pedig tovább szőtte a varázslók kalandos világát. 1997-ben jelent meg az első könyv Angliában, azonnal elnyerte az év könyve díjat, s néhány hónappal később megvásárolták az amerikai kiadás jogait, majd 2000-ben a filmes jogokat is. Csak egy kis kiegészítést akart, 1 milliárd dollár lett belőle, erre mondják, hogy sikerült alaposan túlteljesíteni az elvártakat.

Akiről még film és készült: Chris Gardner

Bizonyára elég sokan látták a Boldogság nyomában című filmet, Will Smith-el a főszerepben. Leszerelt katona, aki orvosi gépekbe fekteti a pénzét, majd természetesen elbukja, felesége elhagyja, hajléktalanszállóra kerül 2-3 éves kisfiával, közben jelentkezik egy brókercéghez, ahol addig küzd, hogy megkapja az állást, véget ér a kálvária, sőt később saját céget alapít és milliomossá válik. Happy end, a sztori tele klisékkel, igazi könnycsalogató mozi. Zárhatnánk így is, ha egy rövidke filmkritikát írnánk. Csakhogy, ezt a produkciót az élet írta, Chris Gardner igaz történetét meséli el. Persze vannak benne ferdítések, például, hogy Gardner kétszer vált el, aktatáskája nem volt, amíg hajléktalanszállókon élt, a jól megszokott bevásárlószatyorban hordta cuccait. A filmből kimaradt részek is nagyon érdekesek, megmutatják, hogy milyen is a jelleme egy igazi self made man-nek. Gardnert gyerekkorában állandó jelleggel verte az alkoholista mostohaapja, szexuálisan is zaklatta, majd kidobta otthonról. Élete során kétszer került utcára, ez többet már nem fog megtörténni, hiszen becsült vagyona 60 millió dollár.

Akit a nők és a pia emelt a legnagyobbak közé: John Paul DeJoria

Mondják, hogy vannak olyan férfiak, akik „értenek a nők nyelvén”. Minden bizonnyal ebbe a rétegbe tartozik John Paul DeJoria is, hiszen hajápolási termékek hozták meg számára az áttörést. De ne szaladjunk ennyire előre. Tíz évesen a kicsi John autók ablakaihoz, s járókelőkhöz szaladgált, hogy vegyenek tőle újságot, képeslapot, ezzel akarta segíteni a szegény körülmények között élő családját. Próbálkozása nem járt sikerrel, árvaházba került, majd beállt katonának. Nem csak a sereg közös pont az imént említett Gardner-el, hanem az is, hogy DeJoria is kétszer került utcára. Először húszévesen, a válása után egy kétéves gyermek apjaként. Kirúgták munkahelyéről sokat sejtető indokkal, „nem értett egyet a vállalati stratégiával”. Második alkalommal megpróbálta a saját útját járni, egy 700 dolláros baráti kölcsönből nyitotta meg fodrászatát 1980-ban, bár annyi szerencséje azért volt, hogy az autóját nem adta el, így volt hol aludnia. A fodrászattal egyidőben elkezdett házalni hajszépítő szerekkel. Sikerének titka az a tőle származó mondás lehet, ami ars poetikájaként is szolgálhat, miszerint: „ne hagyd magad lerázni, ha százszor kopogtatsz sikertelenül egy ajtón, a százegyediknél is legyél lelkes és elhivatott!” Hát ő még a százkettediknél, sőt az ezrediknél is az volt, hiszen ez a vállalat napjainkban 900 millió dollárt ér. Valószínűleg nem bánta meg az a barát, aki 37 éve kölcsönadta azt a 700 dollárt… Közben azért arról is gondoskodott, hogy legyen mivel koccintani a sikerekre, hiszen a Patron Spirits Company szeszesitalt, leginkább tequilát gyártó cég társalapítója is.

Az angol futball orosz self made man-je: Roman Abramovich

Jelenleg biztos nagyon boldog az öreg Roman, hiszen a Chelsea FC vezeti a Premier League-et. Ugyanakkor bőven voltak olyan időszakok az életében, amikor nem sok alkalom volt az örömre. 1966-ban született Litvániából Szibériába deportált zsidó családban. Egy éves korában meghalt édesanyja, három évvel később pedig édesapja is, egy építkezési balesetben. Ezután nagybátyja vette magához, gimnazista koráig élt vele. Nem is sejthette a nagybácsi, hogy jobb lenne magánál tartani ezt a fiút. Ő is olajüzletben dolgozott, csak jóval kisebben, mint ahogy Roman tette azt pár évtizeddel később. Moszkvába járt gimnáziumba, ahol nagyszüleinél élt. Erős közepes tanuló volt, tanárai visszaemlékezései alapján a tanulás helyett inkább a foci érdekelte. A fordulópontot az orosz rendszerváltás és gazdasági átalakulás hozta el.  A nyolcvanas évek végén, amikor a diktatúra már engedni látszott, s Gorbacsov engedélyezte kisebb magánvállalatok beindítását, Roman egyből belevetette magát az üzleti élet közepébe. Kezdetben gumikacsákat forgalmazott, de hamar rájött, hogy neki ez nem biznisz, nagyobb pályára váltott, és visszatért a nagybátyján keresztül már megismert világba, az olajkereskedelembe. Cégét 2005-ben adta el a Gazpromnak 13 milliárd dollárért. A Chelsea megvásárlása mellett arról is hírnevet szerzett magának, hogy övé a világ legnagyobb jachtja is, amit 400 millió dollárért vett 2010-ben. Napjainkban vagyonát 8, 4 milliárd dollárra teszik. Valamit nagyon tudhatott ez a „mentor nagybácsi”, bár halkan jegyzem meg, hogy sikereinél az sem lehet egy utolsó szempont, hogy Vlagyimir Putyin szinte saját fiaként tekint rá.   

Aki sosem felejtette el, hogy honnan jött: Andrew Carnegie

Carnegie 1838-ban született Skóciában, s családjával 1848-ban vándoroltak ki Amerikába. Egyike volt azoknak, akik a lehetőségek hazájából kezdetben csak a fizikai munka nehéz kenyerét tapasztalták meg. Már 13 évesen dolgozni kényszerült, kezdetben egy orsógyárban vállalt állást, majd hírvivőnek, távírásznak állt. Minden idők negyedik leggazdagabb embere gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. Megtakarított centjeit, majd dollárjait vasúti- és olajtársaságokba fektette be, ennél jobbat nem is tehetett volna a 19. századi USA-ban. Legtöbb pénzét az acéliparból szerezte, megalapította a Carnegie Steel Company-t. Ez az 1890-es években a legnagyobb és legjobban jövedelmező ipari vállalkozás volt a világon, 1901-ben 480 millió dollárért adta el cégét. Carnegie akkori vagyona a becslések szerint ma 310 milliárd dollárt érne. Sikerei csúcsán sem felejtette el azt, hogy mennyi mindent köszönhet a sorsnak. Vagyonának jelentős százalékát (egyes feljegyzések szerint 90%, de ezt jobb fenntartásokkal kezelni) jótékony célokra használta fel. Számos iskolát, könyvtárat és egyetemet alapított az USA-ban, az Egyesült Királyságban és Kanadában. Valamint arról sem feledkezett meg, hogy valaha ő is egyszerű melós volt, nyugdíjalapokat hozott létre korábbi alkalmazottai részére.

Fájdalom, küzdelem, természetesen némi szerencse, kitartás és munka, munka, munka. Én e szavakat sorolnám fel, mint egy self made man legjellemzőbb tulajdonságait. Ezek az emberek akkora vagyonnal rendelkeznek, amit egy átlagos földi halandó fel sem tud fogni, de ekkora harcot sem sokan tudnának megvívni hajléktalanként, megalázott kamaszként, elhagyott feleségként egy ötletért, ami vagy bejön, vagy nem. Nekik bejött, még neked is bejöhet!