Mint minden gyereknek, aki sportújságírónak, hovatovább kommentátornak készül, számomra is kötelező szokás volt, a nemzeti sportlapunk kiolvasása a-tól, z-ig. Sőt, én azon elvetemültek közé tartoztam, akik nem csak szinte betanulták az újság tartalmát, hanem egyes számokat – bekarikázva azt a cikket, ami miatt erre érdemes volt – külön meg is őriztek. Aztán ahogy haladtam előre a kamaszkor rögös útján, úgy hagytam el a gyűjtést, s az online sajtó által megnyitott új kapuk által, szépen lassan sportújságunk print változatát is. S egy kis idővel később, a kötelező nagytakarítás során, drága édesanyám feltette azt a költői kérdést, hogy „kellenek neked még azok az újságok? Ha nem, jó lesz begyújtani…” A féltve őrzött példányok elégetésének gondolata először természetesen sokkolt, aztán jobban belegondoltam, és egy romantikus 45 percben gondoltam végső búcsút veszek tőlük. Így is tettem, egyetlen lap kivételével, amely azóta is a szobámban van, s a címlapján ez a főcím áll: „Fehér Miklósra emlékeztek a Benfica játékosai”.

Nem vagyok az az érzelgős típus, életem során – nyilván ebben az is közrejátszott, hogy eddig Istennek hála, elkerültek a nem várt tragédiák – egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor sírtam. De, amikor megláttam a felvételeket arról, hogy az egyik valaha volt legszimpatikusabb magyar játékos meghal a pályán, az én könnyeim is ömlöttek. S könnybe lábad a szemem ma is, hiába telt el már 13 év, ha néhány alkalommal ismét meglátom valahol a Miki haláláról készült felvételeket.

Sajnos mind a nemzetközi futball, s a magyar sport is átélt 2004 óta számos megmagyarázhatatlan tragédiát. A teljesség igénye nélkül ide sorolhatjuk Antonio Puerta, Grégory Mertens, Zavadszky Gábor, Kolonics György vagy Akeem Adams halálát is. Sokan, sokféle diagnózist hoztak fel a sportolók váratlan halálát illetően, ugyanakkor úgy érzem, a témával sokkal kevesebbet foglalkozott a közélet, mint azt annak fontossága diktálná. Ezért felkerestem Dr. Menczel Zsuzsát, a Semmelweis Egyetem, Egészségtudományi Karán tanársegédként dolgozó szakpszichológust. A fiatal kutató kiemelt érdeklődési területei közé tartozik a sportolók lélektana is (eddigi munkásságának a www.menczelzsuzsa.com-on bárki utánanézhet), így nagy örömömre elfogadta a felkérésemet, hogy egy interjúban a sportpályákon történő halálesetekről, illetve annak feldolgozási nehézségeiről beszélgessünk.

–A 2000-es évek elején talán Marc-Viven Foé tragédiája volt, amely újra előtérbe helyezte ezt a sajnálatos, de nagyon fontos témát. Azóta sok más sportoló is elveszítette életét „hasonlóan megmagyarázhatatlan” körülmények között.

Mit gondolsz, ezek az esetek mennyire bizonyulhatnak az adott csapatoknál dolgozó orvosi stáb hibájának, illetve mennyire okolhatók ezért azok az orvosi vizsgálatok, amik előzőleg nem mutattak ki semmilyen problémát az adott játékosnál?

–Pszichológusként csak találgatni tudnám, hogy ez az orvosi team hibája lehet-e. Nem csak sportolók körében, de a „mindennapok” résztvevői között is előfordul olyan váratlanul bekövetkező haláleset, amit semmilyen korábbi testi betegség nem jelzett előre. Egy-egy ilyen eset az átlagemberre ugyanúgy, mint az átlag sportolóra hatással van. Kicsikre és nagyokra egyaránt. Erre példaként egy kolléganő esete jut eszembe, aki drogfüggőket kezel. Egy páciense édesapja, annak 3 éves korában egy nyaralás alatt esett össze és halt meg, miközben gyermekét a nyakában vitte. Semmi sem jelezte előre a tragédiát. Bár úgy tűnt a gyermek átvészelte a helyzetet és gondtalan iskolai fejlődés jellemezte, a serdülőkor végére mégis droghasználatba, majd függőségbe csúszott. Itt láthatjuk a példáját annak, hogy a nem látszó törések tudat alatt milyen mély hatást gyakorolhatnak egy ember életére.

Visszatérve a kérdésre, nem is az orvosi „műhiba”, ami eszembe jut, sokkal inkább a sportoló esetleges félelme attól, hogy orvoshoz menjen. Elképzelhető, hogy eltitkol valamilyen betegséget, melynek felszínre bukkanására csekély a valószínűség, de ha kiderülne, nem engednék játszani. Így előfordulhat, hogy megpróbálja elkerülni a vizsgálatokat… Az orvosi vizsgálatoktól való félelem azonban nem csak a sportolókat, de a mindennapi embereket ugyancsak érinti, különösen a férfiakat.

–Amikor már megtörtént a baj, mik lehetnek a megfelelő feldolgozási formák? Maradva a csapatsportoknál, mondjuk egy profi futballcsapat keretét 20-22 játékos alkotja, akik közül valószínűleg mindannyian másként gyászolnak. Miként lehet itt mégis eredményesen feldolgozni egy tragédiát?

–Mivel csoportról beszélünk, mindenképpen a csoportterápia merül fel hatékony kezelési formaként. Ez mindaddig megfelelő terápia, míg a gyász nem ölt patológiás méreteket. Egy ilyen tragédia esetén a pszichológus, különösen, aki krízisekre szakosodott, hatékonyan tudja segíteni a veszteség feldolgozását. Az ő feladata lehet az is, hogy kiszűrje, észrevegye, ha valaki a csoportból, mélyebben vonódik be, mint az „elvárható” lenne. Neki érdemes lehet egyéni terápiát javasolni, ahol kideríthetik, milyen egyéb okai vannak, például korábbi negatív történés, az elhúzódó gyásznak esetében. További lehetőségnek látom, hogy olyan csoportülést szervezzenek a segítő irányításával, ahol nem csak a játékosok, de edzők, és családtagok is részt vesznek. Bár a mi kultúránkban a halál tabu téma, és csak a bánattal kötődik össze, éppen azért fontos beszélni az elhunytról és együtt lenni, hogy a feszültség oldódni tudjon. Hogy az itt maradtak átélhessék a közösség élményét, tudják nincsenek egyedül, van kire számítani, van kihez fordulni. Emellett az is hasznos, ha felidézik az elhunyttal kapcsolatos jó emlékeiket, a közös nevetéseket, a vidám pillanatokat. Így amikor rágondolnak, jó érzés maradhat bennük.

–Melyik eshetőséget lehet – nagyon rossz szóhasználattal élve – nehezebb feldolgozni, ha egy hosszabb betegség után veszti életét a csapattárs – példa lehet erre Akeem Adams vagy Rakaczki Bence fájó tragédiája vagy, ha hirtelen, azonnal áll be a halál? S megfordítva a kérdést, okozhat-e jobb eredményeket, ha egy komoly betegségből felépül a csapattárs?

– Úgy gondolom egy hirtelen bekövetkező halálesetet mindig nehezebb feldolgozni, különösen, ha fiatal emberről van szó. Ilyenkor egyrészt úgy véljük, nem volt még itt az ideje, míg idősebb embernél „vigasztalhat” a tudat, hogy ez az élet rendje. Másrészt a hirtelen halálra nem lehet felkészülni, minden, ami váratlan, megijeszt bennünket. Általános érvényű szabály, hogy félünk a változástól, mivel nem tudjuk, mire számíthatunk. A váratlan tehát ijesztő, és a tudat, hogy velem és veled, és vele is bármikor megtörténhet, ahogy vele meg is történt, aláássa az omnipotenciába (mindenhatósági érzés) vetett hitünket, vagyis, hogy rossz dolgok mindig másokkal történnek. Amire nem tudunk felkészülni, az ijesztő, míg, ha hosszas betegség után veszítünk el valakit, akkor egyrészt készülhetünk arra, ami előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkezik. Másrészt nyugtathatjuk azzal magunkat, hogy ezzel a beteg szenvedései is megszűntek, és neki is jobb így.

Személyesen látni valakinek a halálát, mindig nehezebben feldolgozható „esemény”, mint, ha csak elmondják nekünk a történteket. Amit nem látunk, nem élünk át többnyire kevésbé megrázó. Ez esetben, ami inkább nehezítő tényező, hogy amit nem látunk, az kicsit olyan, mint, ami meg sem történt. Nehezen hihető, hogy, aki egykor az életünk része volt, elutazott, vagy csak elment bulizni, ahogy te is említetted Marian Cozma esetét, és egyszerűen nem jön többet vissza. Nincs viszont benne például az a fajta tehetetlenség érzése, amikor jelen vagyunk, de semmit sem tudunk tenni azért, hogy segítsünk társunknak, vagy, hogy csökkentsük a fájdalmát.

Egész biztos az is, hogy egy súlyos betegségből való gyógyulás nagy hatással lehet az érintett környezetére és saját magára is. Az emberek ilyenkor szoktak változtatni az életükön, sokan rájönnek, hogy olyasmit csináltak eddig, ami nem is az igazi életcéljuk. Mivel ilyenkor megvilágosodik az élet rövidsége, nem ritka, hogy új szakma felé fordulnak. Így lesz például a multinál dolgozó managerből, szappanfőző kisiparos, de, hogy ne menjünk messzire, lehet, hogy csak a cigarettát, italt teszi le a környezet valamely tagja, ezzel is nagyot lépve az egészségesebb élet felé.

– Mi a véleményed, mi a jobb vezetői magatartás, ha megpróbálják elhalasztani a soron következő bajnokit egy haláleset miatt, avagy lejátsszák, hiszen a csapat az elhunyt társért is küzd majd? Marian Cozma meggyilkolása után még egy hét sem telt el, de a Veszprém játszott és meg is verte az akkoriban a világ egyik legjobbjának számító Leont.

– Nagyon egyén függő, ki, hogyan reagál egy ilyen tragédiára. Van, aki a munkába, itt a sportba, menekül, mivel segít neki, hogy játék közben csak a feladatára koncentrál. Ez alatt az idő alatt nem kell a történtekkel foglalkoznia. Ezzel szemben másokat a tragédián való gondolkozás, a szomorúság érzése meggátolhat a figyelem összpontosításában, ezzel aláásva a játékban való teljesítést. Bár nem tudom a Veszprémnél, hogy történt, véleményem szerint egy megfelelően felkészített csapat, szakember vezetésével megdolgozott csoportterápiát követően nyugodtan részt vehet a versenyen, mérkőzésen. Egyrészt ezzel emléket állítanak elvesztett társuk felé, másrészt azt is érzékelhetik, hogy az élet megy tovább, nekik pedig az a feladatuk, hogy továbbra is helyt álljanak.

Egyszer egy plébánossal folytatott beszélgetésem során hallottam már azt a mondatot, amit most Zsuzsától is, miszerint ideje lenne a magyaroknak is elkezdeni beszélni a halálról. Én hiszek benne, hogy nekik van igazuk…!