Mi is az a mese? Már 5. osztályban, amolyan „legszebb álmodból felkeltve is tudnod kell” módjára belénk vert fogalomként jut eszembe az, hogy „valós elemekkel átszőtt kitalált történet”. Persze később bele lehet mélyedni a fajtáiba, származásába, még később eredetébe és jó pár különböző megközelítési módjába. De vegyük csak az imént idézett leegyszerűsített definíciót. Ez minden egyes elemében ráillik a 21. század legsikeresebb sorozatára, az egyik legnépszerűbb könyvadaptációjára, a Trónok Harcára. Kissé derogálónak tűnhet ezt a rekordokat sorra döntő alkotást szimplán meseként aposztrofálni, de, ha még tovább nyúlunk vissza iskolás emlékeinkbe, az is beugorhat a mesék nevelési célzataként, hogy a „jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését”. Én nem tagadom, immáron 5 éve lándzsát törtem a Trónok Harca mellett, mint filmsorozat, és számomra a könyvek is a letehetetlen kategóriába tartoznak. Holott elismerem, hogy Martin sajátos nyelvezete és túlságosan bőlére eresztett eszmefuttatásai önmagában nem emelik műveit a szépirodalom csimborasszói magasságába, nem is beszélve a sok esetben rendkívül profán szóhasználatáról. Ugyanakkor, aki ki tud találni egy olyan világot, ami milliók figyelmét köti le, és annak szövevényes szálait olyan szintre emeli, hogy azokhoz képest VIII. Henrik uralkodása és szerelmi élete egy könnyed szombat esti matiné, annak szerintem igenis kijár a legnagyobbakat övező tisztelet.

Évek óta vissza-visszatérő vitapont a magyar oktatást illetően a kötelező olvasmányok szerepe. Természetesen azt én sem támogatnám, hogy 14-15 éves kor alatt George R. R. regénysorozatának bármelyik darabját oktatási feladatokhoz használják. Ugyanakkor a későbbiekben véleményem szerint nem csak népszerűségét, hanem eszmei mondanivalóját is ki lehetne használni. Most pár szereplő filmvásznon látott (a könyveket ugye beelőzte már a HBO) és a regényekben olvasott sorsa alapján igyekszem bemutatni azt, hogy mire is nevel a 2000-es években készült sorozatok zászlóshajója.

Havas Jon: Az anyagiakban bővelkedő, de szeretetben annál szegényebb gyermekkor megtestesítője. Észak legnagyobb ura nevelte, de tette mindezt úgy, hogy az úrnő a férje legnagyobb árulását látta benne egész életében. De mindezt zokszó nélkül, a jó testvér megtestesítőjeként tűrte Havas uraság. Ahogy lehet száműzetésbe, mondhatni szerencsét próbálni küldték a falra. De a mesebeli királyfik kitartása eredményre vezette, hiszen a számtalan megpróbáltatás után barátokat szerzett magának.

Majd jöhet a vége és a tanulság. Aki mindig kitart a becsületesség elve mellett, az megkapja jutalmát, a királyságot, jelen esetben Északot. Persze a „főhősnek” mindig kellenek segítők is…

Erre az egyik példa Tormund személye. Megszokott séma: kevés ész, nagy erő (a fordítottjának, -azaz kevés erő, sok ész - szimbóluma pedig Sam) és a pálfordulás után örök hűség Jon iránt. Az, hogy hű segítője lett az egykori Stark fattyúnak, miközben kezdetben a legnagyobb ellenségek voltak ismét bevett elem. Ezzel felnagyítják a hős jellemét, miként, ha képes ellenfeleit maga mellé állítani, hát bármire képes lehet. Valamint a megbékélés szimbólumát is hordozza az együgyű vad. Ő az elsők között fogta fel, hogy félre kell tenni az ellentéteket egy közös cél érdekében. Megtette, ezzel ellenségből sokak által kedvelt hőssé vált.

Természetes, hogy a főhős elnyeri méltó jutalmát történethez alapelem a szerelem, a királyné megszerzése is. A mi esetünkben nem sárkányok fejét kell hozzá levágni, elég, ha hagyják magukat megsimogatni. Bár az ellentétek vonzzák egymást metódus alapján Ygritte is tökéletes választás volt, de őt még el kellett veszteni azért, hogy érezze az olvasó és a néző, hogy Jon lelkének összetiprása után sem tágít az eszményi útról.

A befutó végül Daenerys Targaryen lett, aki tulajdonképpen ikertoronyként áll Jon mellett a sorsok felvonultatásában. Szüleit és legidősebb bátyját meggyilkolták, szülőföldjéről elűzték, s leginkább egy narcisztikus, hímsoviniszta bátyra volt utalva.

Nagyon mélyről indult, hogy aztán csodás elemekkel és képességekkel nagyon magasra jusson. A fiatalon egy barbár királynak eladott lány képe akár a „Szépség és a szörnyetegből” is ismerős lehet. A gonosz szörny itt Khal Drogo volt (az esetleges hölgy olvasóktól elnézést, nyilván gondolati síkon kell csak értelmezni ezt a jelzőt, nem értékelni akartam Jason Momoa külsőjét) akivel képes volt magát elfogadtatni, majd megszerettetni. De ahogy Jonnak, úgy neki is el kellett még valakit veszíteni, hogy legyen ismét mit felróni az áldozatok listájára. A sorozat mai állása szerint Daenerys és serege a legerősebb alakulat, melyet együtt vezethet sorstársával, szerelmével a végső győzelembe vagy éppen a hőskölteményekbe illő halálba.

Persze minden mesébe kell egy ellenség is. Kell valaki, aki ráfázhat, aki megérdemli a büntetést, summa summarum, akit mindenki utálhat. Természetesen az éremnek mindig két oldala van, a rendezők és Martin is próbálta sokáig mosdatni Cerseire Lannistert, de idén ismét visszaállt minden a régi kerékvágásba, s ő az, aki a legfőbb gonoszt testesíti meg.

Hajlandó volt egy csalfa szerelemért megnyomorítani egy gyereket, legyilkoltatni a rivális család majd minden tagját. Végignézte, ahogy aberrált gyermeke terrorizál egy védtelen lányt, ezek után csak a büntetésének első fázisa volt, hogy elvesztette mindhárom gyermekét. Az utolsó döfés, miután elutasította a jók ligájának feléje nyújtott békülő kezét az lesz, hogy a pálfordulás másik megtestesítője, szerelme Jaime is elfordul tőle, sőt, akár a végzetét is jelentheti.

Jaime szintén igazi mesebeli alak, hiszen ő is előkelő család sarja, aki a királyság legjobb harcosainak egyike. Mégis tettei a pokol legsötétebb bugyraiba taszíthatnák, de ő, ellentétben testvérszerelmével tanult a leckéből, ami nála gyermekei elvesztése és a legfőbb gonosz megjelenése volt. A jók minden mesében befogadók, így a Trónok Harca pozitív csapatában is lesz hely az egykori főgonosznak.

A sorozat hetedik, utolsó előtti évadának záró részét minden eddigi tv-s rekordot megdöntve 16,5 millióan követték élőben. Pedig a séma itt sem változott a mesék évezredes mondanivalójához képest. Jók és rosszak harca, ahol szenvedések árán, de a jó győz. A sorozat sikere jó bizonyíték arra, hogy mesékre ma is szükség van, csak annak egy új, 21. századi köntöst kell adni. Na, ebben vált a világ legjobbjává George R. R. Martin és az HBO.

A történelem tantárgyat hátuk közepére se kívánok is el tudnának mondani 3-4 összetett mondatot a spártai nevelést illetően. Hiszen a szocialista diktatúra alatt született tankönyvek és sajnos a rendszerváltás utániak (bár lassan már indokolatlan a többesszám, hiszen öles léptekkel haladunk az „egykönvrendszer” felé) is előszeretettel hangsúlyoznak pár bevett sztereotípiát.

Ilyen Spárta katonai állam arculata, melyhez hozzá tartozik, hogy a fiúgyermekeket 6 éves korukban elszakítják a családjuktól, és az írás, olvasás minimális oktatása mellett, egy valódi gyilkológépet nevelnek belőle. Ezen az ókori történészek feljegyzéseire alapuló tételnek egyik legfontosabb vitapontja volt, hogy oké, oké, ez így szép és jó, de mi van azokkal a gyerekekkel, akik valamilyen testi fogyatékossággal születnek? Erre is megjött a válasz, a Taigetosz hegy formájában, ahonnan nemes egyszerűséggel a mélybe vetették azokat az újszülötteket, akik nem feleltek meg a spártaiak által elvárt fizikai ideálnak. A csecsemőhalandóság magas aránya szinte végigkísérte az emberiség történelmét így erősen megkérdőjelezhető a hegy ezen funkciója, persze az is tény, hogy az ókori görög világban valóban nem volt ritka a csecsemők kitaszítása.

A kiképzésük szigorához és keménységéhez valóban nem férhet kétség, ugyanakkor Spárta társadalmi rendszeréhez és ezáltal a fiatal katonák beavatási szertartásához már annál inkább. A mai diákok fejében is általában megragad, hogy a spártaiak a közösségből ideiglenesen kivetették az ifjakat, egy túlélési gyakorlatra, melyet egyébként krüpteia-nak hívtak. Röviden, tömören a lényege: becserkészték a helótákat, akik, mint alacsony sorba taszított réteg éltek Spártában, majd válogatás nélkül lemészároltak férfiakat, nőket és gyerekeket. Utolsó elemként még szokás megemlíteni, a gazdagság teljes elutasítását, a puritanizmus megtestesítéseként használt vaspénzt. Ezzel kifejezve azt, hogy Spártában az anyagi javak jelentősége elenyésző, pláne a legfőbb rivális Athénhoz képest.

S most lássuk azt, amit a már nem is annyira új kutatások igazolnak (Németh György már 6 éve tartott erről előadást), tehát azt, amit valóban oktatni kéne vagy legalább érinteni a történelemórákon. 

Xenophón, athéni történetíró, évekig élt a Spárta érdekterületéhez tartozó Szkilluszban. Így az kijelenthető, hogy elég jól ismerte a rivális poliszt. Persze emigráns athéniként, nem csoda, hogy az ő művében is bőven szerepelnek torzítások a rivális államról. Minimum érdekes, hogy egy szót sem szól, az állítólag rendszeresen legyilkolt helótákról, és az azóta ideállá vált spártai nevelést csak Lükurgosz művének tartja, amely kizárólag a spártai arkhón regnálása alatt működött. Abban a legtöbb új kutatói álláspont is egyetért, hogy a szigorú katonaállam és a nevelési rendszer túlmisztifikált elemektől mentes kialakulása többnyire még a második messzénéi háborúnak köszönhető. A hatalmas győzelme eredményeként Spárta óriási területeket hódított meg és vont ellenőrzése alá, amelyeket csekély számú polgára képtelen lett volna önmagában ellenőrizni, megvédeni. Ezért be kellett vezetni főfoglalkozású katonáskodást. Aprócska szépséghiba ebben, hogy a teljesjogú spártai polgárok száma, - a „hivatalos verzió szerint” csak ők kapták meg a híres kiképzést -  sosem nőtt 10 ezer fő fölé. Mellettük a standard oktatás még két népréteget különít el, a körüllakókat (perioikoszok) és a helótákát. Szintén elfogadott séma, az egyenlők nem űzhettek semmiféle mesterséget, csak a katonáskodást, a helóták pedig földművesek voltak, az iparűzés maradt a perioikoszoknak. Ezzel magyaráznák azt, hogy a spártaiaknak miért nem kellett külföldről fegyvereket behozni. Pláne nehéz lett volna ez annak tudatában, hogy lakedaimóniak a külföldön nem elfogadott, állítólagos vaspénzt használták. Ebbe a leegyszerűsített képbe, csak az rondít bele, hogy milyen módon szereztek fémet és ha már pénz nincs, miként fizettek a perioikoszoknak. Ezekre egyetlen forrás sem ad választ.

 Arra viszont igen, hogy csak a „tisztavérű spártaiak” harcoltak volna, s kizárólag rájuk épült a félelmetes spártai sereg, ez egyértelmű blődség. A helóták – éppúgy, mint a perioikoszok – hadi szolgálatra voltak kötelezve. Félreértés lenne azonban azt hinni, hogy csupán alantas feladatokra lettek volna beosztva. Hérodotosz világosan leírja, hogy a spártai hadsereg tömegét a helóták és a perioikoszok alkották. A Kr. e. 479-ben megvívott plataiai csatában ötezer nehézfegyverzetű perioikosz és harmincötezer könnyűfegyverzetű helóta sorakozott fel a perzsákkal szemben. Ha az arányokat nézzük, egy „igazi” spártaira hét helóta jutott. S most akkor mindenki gondolkodjon el, hogy a krüpteia mennyire lehetett valós, ismétlődő jelenség...?!

Thébai nevelés története már kevésbé tartozik a történelem közérdekű információi közé. A görög városállam felemelkedésében elévülhetetlen érdemei voltak egy Gorgidász nevű katonai vezetőnek. Nem tudni, hogy mennyire volt romantikus alkat, de rájött arra, hogy a csatatéren is használni tudja a szerelem erejét. Létrehozott egy különleges alakulatot, mondhatni a „szivárványegységet”. Az egyébként Szent Csapatnak, avagy Szent Seregnek hívott egység tagjai kizárólag homoszexuális párok lehettek. A spártaiak elitcsapatához hasonlóan szintén 300 főből állt, bár nem elhanyagolható különbség, hogy ez Thébaiban 150 szerelmes férfipárt jelentett. A párokat egy-egy idősebb és fiatalabb hoplita harcos alkotta. A sereg létrehozása nagyon is racionális és érthető logikára vall. Gorgidász úgy gondolhatta, hogy az egymáshoz szerelemmel is kötődő harcosok hatékonyabbak lesznek a harcmezőn, ráadásul a távoli család utáni vágyakozás, a honvágy sem fogja beárnyékolni katonai képességeiket. Ez az új típusú sereg telitalálatnak bizonyult.

Ez a túlzott erőnövekedés már felzargatta az alvó oroszlánt is. Thébai ugyanis összetűzésbe keveredett Spártával, a meglehetősen összetett konfliktus (Atthén és Spárta nem volt hajlandó elismerni, hogy Thébai képviselje az összes boiótiai városállamot) pedig egyetlen, örökké emlékezetes csatába torkollott Kr. e. 371-ben leuktrai harcmezőn.

A gigászok csatája

A thébai csapatokat Epameinóndasz vezette, aki nem becsülte le a spártaiakat, hiszen a férfiszerelem ereje mellett, egy forradalmi taktikai újítást is bevetett. Az akkori szokás szerint, a spártaiak legjobb csapataikat a jobbszárnyon helyezték el, a szintén megszokott és ideálisnak gondolt 8-12 sorban.

Így ennek a harcmodornak (amely egészen minimális szinten hasonlított a 300-ban bemutatottakra, bár a képregényadaptációnak nem is feltétlenül a történelmi hűség volt a célja) a következő volt a lényege: A nehézgyalogos phalanx azért kapott a jobb oldalon helyet a hadrendben, mert a pajzsot, a hoplont a bal kézben tartották a hopliták, ezzel mindig védve a bal oldalukon elhelyezkedő harcost. Így viszont a formáció jobb oldala mindig kevéssé volt védett. Epameinóndasz pont ezzel szakított: a bal szárnyra állította a lovasságot és a nehézgyalogosokat 50 soros mélységbe rendezte.

Majd ezt a tömeget küldte előre, hogy áttörje a kevésbé mély ­ 8-12 sor ­ sor lakón phalanxot, miközben a jobb szárnyra, ahol a legkeményebb spártaiakkal kellett szembenézni, gyengébb segédcsapatokat küldött, akik lassan, kisebb mélységű lépcsőformációban érkeztek a csatába. A legyőzhetetlennek hitt spártai phalanx nem állhatta a sokkal mélyebb thébai tömeg támadását.

Miközben a spártaiakat visszaszorították, mintegy 1000 embert veszítettek, köztük 400 spártai polgárt, és a királyukat is. Mire az utolsó lépcsőként érkező thébai segédcsapatok is megérkeztek, és a hátramaradt thébai középhad és jobbszárny az ellenség közelébe ért, a spártai jobbszárnyat már legyőzték. Ezek után a peloponnészosziak jobbnak látták, ha elmenekülnek a csatamezőről.

Spárta óriási vereséget szenvedett és soha nem nyerte már vissza korábbi erejét. Ugyanakkor a történelem nagy igazsága, hogy gyakran fordul a hadiszerencse. Spárta még legalább két további évszázadon át a régió fontos szereplője maradt, ellentétben Thébaival. A makedón terjeszkedés idején II. Philipposz Spártával csak levelezgetni mert (a legenda szerint üzenetet küldött Spártának, amelyben kifejtette, hogy ha elfoglalja Lakóniát, eltörli Spártát a föld színéről. Spárta egyetlen szót küldött válaszként: Ha!) ellentétben Thébaival. Kr.e. 338-ban Khairóneiai csatában Nagy Sándor apja már-már megalázóan könnyedén verte szét az athéni-thébai közös hadsereget. Ez már csak azért is volt meglepő, mert egyetlen rohammal szétzúzta a pár évtizeddel előtte még verhetetlennek hitt Szent Sereget. Ezzel meg is semmisült a dicsőséges Szent Csapat, emléküket a khairóneiai oroszlánszobor őrzi a csata színhelyén. Hiába, Philipposz bebizonyította, hogy a férfiszerelemnél is erősebb egy jókor indított lovasroham.