Amióta ember él a Földön, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de harcban áll egymással. Ezen csatározások helyszínei, eszközei, kiváltó okai változhatnak, de a cél mindig ugyanaz, le kell győzni, el kell pusztítani az ellenséget. A siker egyik legalapvetőbb eszköze lehet, ha az egyik oldalon jóval több katona szolgál, mint a másikon. Ám ez önmagában elég a győzelemhez? Természetesen tudjuk, hogy nem, hiszen Pizarro pár száz katonával döntötte meg az egész Inka Birodalmat, és Dobó kapitány is mondotta vala Gárdonyi örökérvényű klasszikusában, hogy „inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl”…s az egri ostrom 1552-es végeredményét is tudjuk! Történelem és magyarórákon sokat hallhattunk hősiesen elbukott csatákról vagy épp a fordítottjáról, amikor heroikus küzdelemnek hála, sikerült győzelmet aratni a túlerő felett. Azt már azonban jóval kevesebben tárgyalják – nyilván nem is lehet erre idő a tanmenetek erőltetett menete okán -, hogy milyen következményeket okoztak azok a vesztes csaták, ahol a végül elbukott fél esélyesként várta az ütközetet. Természetesen a háborúk több ezer éves múltjának köszönhetően háromnál jóval több összecsapás kerülhetne bemutatásra. Azonban választásom azért esett végül a gaugamélai, azincourti és a sztálingrádi csatákra, mert itt a vesztes hatalmak favoritként szaladtak bele akkora pofonba, ami nem csak a csaták végét, hanem annál jóval nagyobb változásokat idéztek elő!

Haladjunk hát kronológiai sorrendben!

Gaugamélai csata: Kr.e. 331. október 1.

Az ókor egyik legnagyobb csatájában, Ninive közelében, a Tigris folyó mellett, Gaugaméla falu szomszédságában csapott össze Nagy Sándor makedón-görög serege, 46 ezer fővel és III. Dareiosz perzsa nagykirály hadereje, 90 ezer harcossal, azaz majdnem kétszeres túlerővel.

Persze Alexandroszt ekkor sem kellett bemutatni senkinek, hiszen meghódította már Kis-Ázsiát, Szíriát és Egyiptomot, tehát a Perzsa Birodalom nyugati felét. Sándor Kr.e. 331. októberében elérkezettnek látta az időt, hogy bevigye az utolsó döfést. Győzelméhez zseniális stratégiai képessége mellé egy kis szerencse is kellett.

Az első remek húzása Sándornak az volt, hogy a jobb szárnyra helyezte támadásának súlypontját, rákényszerítve ezzel a perzsákat, hogy harci szekereiket ott használják, ahol a terep nem volt arra alkalmas. Kezdésként dárda és nyílzáport küldetett rájuk, majd a falanx sorai szétnyíltak, a réseken átrobogó kaszás szekereket - ami egyébként a perzsák legfélelmetesebb fegyvere volt - ezután a hátsó sorokban egyenként elintézték. Dareiosz túl korán küldte támadásba szekereit, ezért a lovasság nem tudott időben utánuk eredni, s így nem tudtak betörni a szekerek által megteremtett résekbe. Magyarán a lovasok beleszaladtak a Sándor apja, Philipposz által tökéletesített, 5-6 méteres szarisszával ellátott phalanxba. S ha ez a kiváló taktikai húzás nem lett volna elég, még a szerencsefaktor is Sándor és katonái mellé állt.

Az elbeszélések szerint Dareiosz kocsihajtóját megölték, amit a nagy zűrzavarban sokan úgy láttak, mintha magát az uralkodót érte volna végzetes sebesülés. Így a perzsa derékhad meghátrált. Bár a jobb oldalon a perzsák sikereket értek el, visszavonulásra késztették a makedón balszárnyat, így úgy tűnt, megsemmisíthetik Sándor hátrahagyott táborát, s hátba támadhatják a fősereget. De a hátsó falanx időben érzékelte a bajt, s megfordult – gondolhatjuk, hogy ez nem lehetett egy egyszerű művelet, úgy, hogy több ezer ember kezében egy 5-6 méteres dárda van…- és legyőzte a perzsákat. Ezzel a csata véget ért.

Következmény: A csatában győztes makedónok mindössze 4 ezer, míg a perzsák 60 ezer katonát vesztettek. Nagy Sándor leigázta Dareiosz egész birodalmát, s egy új korszak vette kezdetét, amit hellenizmusnak hív a világtörténelem!

Azincourti csata: 1415 október 25.

A hosszúíj kiütéses győzelme a lovagi harcmodor felett. Valahogy így foglalhatnánk össze az 1415-ben, az észak-francia Azincourtnál történteket egy mondatban. A csata a százéves háború egyik legfontosabb ütközete volt, az összecsapó felek: a franciák 30-35 ezer katonával, - bár a legújabb kutatások jóval kisebbre teszik létszámukat - s az angolok, 5-6 ezer fővel.

Mondják, hogy a buta ember saját, míg az okos más kárán tanul. Az angolok vezetőjét, V. Henriket nem ildomos szellemi képességei miatt lebecsülni, de tény, hogy nem sokkal Azincourt előtt, őt is arcon találta egy nyílvessző, talán ez volt a kiváltó ok, amiután ráébredt, hogy nem legyinteni kell a közrendűekből álló íjászokra, hanem felhasználni őket. Ha kényszerből is, de így is tett, hiszen a csata legfontosabb szereplője az angol hosszúíj lett! A brit és francia történészek, régészek kutatásai azt bizonyították, hogy az összecsapás során összesen félmillió nyilat lőttek ki. V. Henrik táborában már hetek óta vérhas járvány dúlt, így vissza kellett vonulnia az angol kézen lévő Calais várába. Az ide vezető utat akarták elvágni a franciák, VI. Károly vezetésével, Azincourtnál. A korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy sokkal inkább egy laza kikapcsolódásra, lovagi tornára számítottak, mintsem arra, hogy szinte az egész francia had, velük együtt az ország arisztokrata rétegének nagy része odavész. Felvették legszebb páncéljukat, legújabb kardjukat, és arra készültek, hogy megalázzák a menekülő „angol kutyákat”. Ebből a zsákmányból senki sem akart kimaradni, így rengeteg francia előkelő harcolt az első sorokban. Henrik azonban tudta, hogy a klasszikus lovagi harcmodorral nem győzhet, így az íjászaira támaszkodott. A csata napján kihegyezett karók mögött várták a franciák rohamát. A talaj alaposan felázott – ami tovább lassította a franciák előretörését – s a támadás elsősorban az angol páncélos lovagok ellen irányult, hiszen a kor szokása szerint, az ő elfogásuk komoly váltságdíj reményével kecsegtetett, míg a közrendű íjászokra ez nem volt elmondható. A támadás után az angol arcvonal kissé meghátrált, majd megállt.

Így megtorpantak az elöl álló franciák is, de ezt a hátsó sorok katonái nem láthatták, így tovább törtettek előre a vélt dicsőség, s a vagyonos foglyok megszerzése felé, sok estben honfitársaikat eltiporva. Az angol gyalogosok megállították a támadást, s a csata ezen pontján ismét döntő szerepe lett az angol íjászoknak, hiszen a szárnyakon állva már túl közel voltak ahhoz, hogy nyilaikkal segítsenek.

Mindegyiküknek volt viszont más fegyvere is (kard, bárd, buzogány), amit most előkaptak, és két oldalról ők is megtámadták az egyre csak a szűk helyen tolongó támadókat. Így hiába voltak valószínűleg még akkor is számbeli fölényben a franciák, szabályosan körbezárták őket, nem volt számukra kiút. Helyzetüket az is nehezítette, hogy túl későn jöttek rá arra, hogy itt nem a dicsőségért és a könnyű zsákmányért, hanem az életükért harcolnak. Jól példázzák ezt az érzést azon feljegyzések, melyek arról tanúskodnak, hogy a francia lovagok, látva rossz helyzetüket, levették kesztyűjüket, ezzel jelezve, hogy megadják magukat. Úgy gondolták, legrosszabb esetben is eltöltenek pár hetet fogságban, majd a családjuk egy jelentős összegért cserébe kiváltja őket. Az angolok azonban nem voltak hagyományőrző kedvükben, nem ejtettek foglyokat…

Következmény: Óriási angol győzelem, 10 ezer francia halt meg, 3 herceg, 5 gróf és 90 báró. A francia arisztokrácia egyetlen csata során megtizedelődött, ami még 100 évvel Azincourt után is éreztette hatását. Az angoloknál mindössze 150-200 volt a halottak száma, bár egyes feljegyzések mindössze 50 elesett katonáról számolnak be. Ez a fényes győzelem volt az egyik legfőbb kiváltó oka az angol nemzet öntudatra ébredésének. A csata után szabaddá vált az út Calais felé, majd V. Henrik bevette Párizst, és a Troyesi békében (1420) Anglia számára rendkívül kedvező feltételekkel zárhatta le - egy időre - a százéves háborút. Továbbá az 1415 októberében történtek miatt a későbbi csatákban már a lőfegyverek jelentősége megnőtt, mondhatni főszereplőkké váltak!

Sztálingrádi csata 1942. nyarától – 1943. február 2-ig

„Most tél van és csend és hó és halál.” Vörösmarty Előszó című versének ezen sorának minden felvetése igaz a második világháború legnagyobb csatájára, Sztálingrád ostromára is. 1942 nyarától – 1943. február 2-ig tartó ütközetben harcoló felek a Szovjetunió, 190 ezer katonával (természetesen ez a szám sokkal nagyobbra is tehető, ha a civileket is beleszámoljuk, akik nyilván védték országuk, városuk, életük…) s a keleti fronton állomásozó német haderő közel háromnegyede, számszerűleg kb. 270 ezer harcos!

Kezdetben minden a papírforma szerint alakult, a legyőzhetetlennek hitt Wehrmacht Friedrich Paulus tábornok vezetésével megállíthatatlanul tört előre. Sztálingrád elfoglalása mind stratégiai, mind ideológiai szempontból is fontos lett volna Hitlernek, hiszen fontos kereskedelmi útvonalak húzódtak a város körül és az ellenfél diktátoráról elnevezett város leigázása a náci eszme győzelmét hirdette volna szerte a világon. A szovjet hadsereg gyárépületekből és házak romjaiból rögtönöztek erődítményeket, és ezeket elkeseredett harcokban az utolsó emberig védték, hiszen „hadat üzent” a dezertőröknek is, büntetőtábor várt mindenkit, akit megfutamodáson kaptak. Fontos iparvidékek kerültek német kézre, ezért Sztálin egy jól ismert orosz taktikához nyúlt, (hiszen ami egyszer bevált, azon miért is változtass?) a felperzselt földhöz, azaz minden olyat létesítményt, amit nem tudtak még keletebbre költöztetni, hogy ne kerüljön a németek kezébe, nemes egyszerűséggel felgyújtották. A város szinte egy „lélegző erőddé” vált, kíméletlen, brutális harc folyt házról házra, utcáról utcára, amelyben a németek nem sok hasznát vették a félelmetes, de lassú, és nehezen forduló Tigriseknek.

A város nagyobb részét így is elfoglalták, de a védők felfoghatatlan küzdelmét jól példázza az, hogy volt olyan nap, hogy tízezernél is több embert vesztettek, mégsem adták fel a várost! Ahogy az ostrom egyre inkább elhúzódott, úgy nőtt a szovjetek esélye, hiszen megérkezett téltábornok. Az ostrom során nem volt ritka a -30, -35 °C sem. Ezt nem bírták a német felszerelések, s az utánpótlás is elakadt. Paulus sorba küldte a segélykérő leveleket Hitlerhez, amire azt a választ kapta, hogy a Luftwaffe légi úton eljuttatja a megfelelő ellátmányt, tartsanak ki.

Ez a próbálkozás nagyon kis mértékben hozott segítséget az embertelen körülmények között harcoló német katonáknak. Hitler ezt követően egy újabb, még az előzőnél is átgondolatalanabb döntést hozott. Január végén marsallá léptette elő Paulust, abban reménykedve, hogy mivel addig német marsall még nem adta meg magát, majd ő sem fogja. Hát ez sem jött be…Paulus felháborodott a Führer „segítségén”, a további harcot értelmetlennek találta és menteni akarta fázó és éhező katonái életét. Más kérdés, hogy a legtöbb katonája így sem menekült meg a haláltól. Február 2-án valamennyi német harcos letette a fegyvert.

Következmény: Ha szűkebb értelemben vesszük, akkor 264 ezer német katona esett el, és majd 200 ezer szovjet harcos lett a harcok áldozata. A tágabb értelemben vett hadműveletben viszont jóval nagyobb veszteségek realizálódtak: összesen 841 ezer német halt meg, és a szovjet veszteségeket jól példázza, hogy azt évekig nem is mertek nyilvánosságra hozni. Ma a legtöbb becslés 1 130 000 köré teszi azt. A korábban verhetetlennek hitt német hadsereg elszenvedte első igazán nagy vereségét, ami az angliai csata elvesztése után végérvényesen bebizonyította, hogy a nácik legyőzhetők. A csata utáni hónapokban az oroszok egészen a Donyecig törtek előre, 200 km-el nyugatra tolva a frontvonalat. Ezzel elkerülték a Kaukázus elvesztését, és megfordították a háború menetét. Sok minden történt még a világháborúban, ugyanakkor nem túlzás azt állítani, hogy Sztálingrádnál megpecsételődött a Harmadik Birodalom sorsa!

Három történelmi pofon, mely mindent vitt. Birodalmat, aisztokráciát, világháborút…ugye, hogy a váratlan pofon a legfájdalmasabb?

Felhasznált irodalom: Livesey, Anthony: Nagy hadvezérek, nagy csaták. Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2000.

Hahn István: A hadművészet ókori klasszikusai. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1963.

Katus László: A középkor története. Pannonica - Rubicon Kiadó, Budapest, 2001.

Draskóczy István: A tizenötödik század története. Pannonica Kiadó, Budapest, 2000.

Ungváry Krisztián: A második világháború. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Valamint: https://www.youtube.com/watch?v=tEyHqD2V2NU&t=226s