Amióta létezik maga a pszichológia tudománya a tudósokat egyik leginkább foglalkoztató kérdés, hogy mitől válik valaki gyilkossá? S hovatovább, mitől képes egy ember minden emberségéből kivetkőzni, sorozatgyilkossá, avagy olyan élőlénnyé alakulni, aki képes több ezer, akár több millió társára halálos ítéletet kimondani? A legújabb kutatások egy bizonyos MAOA nevű enzim kiválasztásáért felelős gén hiányát állapítják meg, mint kiváltó ok. Az okfejtés problémáját már ott észlelték, hogy ennek a bizonyos génnek egy alacsony aktivitású formája – amit felettébb találó módon harcos génnek neveztek el – a férfiak majd harminc százalékában megtalálható. Több száz oldalas könyvet lehetne írni arról, ha megpróbálnánk felsorolni napjaink globális problémáit, ám azért ott még nem tartunk, hogy 10 férfiből 3 automatikusan gyilkossá módosulna. Ám erre a kérdésre is megadták a választ, amit talán mindenféle kutatás nélkül, „józan paraszti ésszel” is tudni lehetett, hogy csak abból az emberből válik mészáros, akinek nevelése, gyermekkora is zátonyra futott.

Azt a történelmi tapasztalatok, s minden modern szakirodalom alapján is ki lehet jelenteni, hogy egy apának nagyon fontos szerepe van gyermeke neveltetésében. Furdalt a kíváncsiság, hogy mégis milyen családfő élhetett azokban a famíliákban, ahonnan olyan emberek nőttek fel, akik tetteikkel rászolgáltak arra, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba kerüljenek. A következő sorokban 3 diktátort, Sztálint, Hitlert és II. Lipótot, s az ő drága jó édesapájukat fogom bemutatni méghozzá azt vizsgálva, hogy okolhatók-e a családfők fiaik tetteiért.

A diktátor: Adolf Hitler, Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) vezetője, 1933-tól kancellár, 1934-től Führer

Az apa: Alois Hitler (1837–1903), vámügyi tisztviselő

Az osztrák születésű német politikust, aligha kell bemutatni bárkinek szerte a világban. A II. világháború kirobbantásának egyik legfőbb okozója, a holokauszt, a Porrajmos és az egyéb civil áldozatokat beleszámolva, nagyjából 17 millió ember haláláért felelős.

Érdekes, hogy több ezer publikáció született már, mely Hitler legkülönfélébb dolgait vizsgálja, mégis gyermekévei kevésbé kötötték le a kutatók figyelmét, leginkább az átlagos jelzővel illetik azok, akik foglalkoztak vele. Ez a jelző semmiképpen sem illeszthető édesapja, Alois Hitler származására. Kezdjük ott, hogy felesége – Adolf szülőanyja – és ő unokatestvérek voltak. Felszisszenhetünk ezen, hiszen a középkori és újkori nemesi családoknál szinte bevett szokás volt a családon belüli nősülés, de egy 19. századi polgári-paraszti család találkozásánál némiképp meglepő, ugyanakkor élek a gyanúperrel, hogy önmagában ez a frigy még nem jelentette volna azt, hogy szerelmük gyümölcse megváltoztatja az egész 20. századot. Alois törvénytelen, házasságon kívüli gyermekként látta meg a napvilágot, éppen ezért, egészen 40 éves koráig anyja vezetéknevét, a Schicklgruber-t viselte. A nevelését nem mostohaapja, hanem annak öccse, Johann Nepomuk Hiedler vállalta fel. Ő küldte Aloist Bécsbe, hogy tanulja ki a cipész szakmát, amit meg is tett, később az iránta érzett tiszteletből akarta nevét Hiedler-re változtatni, de a hivatalnok úgy gondolta, ilyen parasztos névvel nem lehet karriert befutni, (a Hiedler jelentése leginkább kisbirtokosnak felel meg) ezért a Hitler formát iktatta. Hála és tisztelet ide vagy oda, mégsem állt neki a cipőbizniszben „praktizálni”, hanem szinte rögtön belépett a vámőrséghez. Sikeres pályát futott be, ennek köszönhetően Adolf gyermekkorát végig viszonylagos anyagi jólétben élte, ugyanakkor nagyon sokat költözött a család. Braunauból Passauba, aztán Lambachba, majd Leondingba és Linzbe.

Ez és azon információk, melyek szerint Alois kemény, hírhedten durva ember volt, aki többször megverte Hitler anyját Klarat, és fia is leginkább félelmet érzett iránta. Mind azt támasztják alá, hogy Adolf komoly családi traumákat élhetett át. Ezt a felvetést az is megerősíti, hogy Adolf a legszűkebb, baráti körben sem beszélt soha a családjáról! Alois mindenáron azt akarta, hogy fia kövesse a vámtisztviselői pályán – talán mindenki jobban is járt volna – míg A.H. sokkal inkább festő szeretett volna lenni. Az apja iránt kimutatott lázadással magyarázta később Adolf, hogy kamaszkorában óriásit romlottak tanulmányi eredményei. Alois Hitler végül 1903-ban, 66 évesen halt meg, kollégái haladó gondolkodású, szabadszellemű embernek tartották. Hát, talán nem ütötte volna rendszeresen az asszonyt, ha tudja mit szabadít rá ezzel a világra…

A diktátor: Joszif Visszarionovics Sztálin, az Oroszországi Kommunista Párt főtitkára, a Szovjetunió diktátora, 1922-1953 között

Az apa: Visszarion Ivanovics Dzsugasvili (1850 körül –1890), cipész

 Kezet foghat Hitlerrel, - erre egyébként ténylegesen sosem került sor - ő is olyan hírhedtséget vívott ki magának, közel 23 millió ember halálának árán, hogy valószínűleg nevét amíg ember él a Földön, sosem fogják elfelejteni. Amennyiben létezik ranglétra a gyilkos diktátorok között, valószínűleg övé lenne az első hely (talán Mao Ce-tungal holtversenyben). Nem csak a halálba taszított emberek hatalmas száma miatt, hanem azért, mert legalább annyi, saját népéből származó ártatlan civil életének kioltása szárad a lelkén, mint a háború során elpusztított katonáé vagy politikai tisztogatások okán meggyilkolt ellenlábasé.

Ha elolvassuk apuka nevét, könnyen rájöhetünk, hogy a Sztálin csak egy felvett név, ez egyébként a kommunisták között nem volt ritkaság, sőt az is feltűnhet, hogy Sztálin ereiben még csak nem is orosz vér csörgedezik, hisz apai ágon oszét, anyai ágon grúz volt a kis Szoszó, ahogy édesanyja becézte. Dzsugasvili apuka 24 évesen vette feleségül a 16 éves Jekatyerina Georgijevna Geladzét. Annyi biztos, hogy a randik nem orosz nyelven zajlottak, hiszen egyikük sem beszélte azt. 4 gyermekük közül 3 gyermekként meghalt, így a mélyen vallásos anya a széltől is óvta Joszifot. A házaspár egy szegényes lakást bérelt hiszen csak erre telt a cipész fizetésből, meg némi piára Viszarionnak. Rendszeresen ivott a papa, ami végül a vesztét is okozta, hiszen egy alkalommal kicsit túlvitte a bulit és részegen összeverekedett a helyi rendőrfőnökkel. Bűntetésül kitiltották Gori városából. Ezek után Sztálint és testvéreit anyjuk egyedül nevelte. Joszifot papnak szánta, állítólag halála előtt is azt mondta fiának, aki mellesleg nem tartotta vele a kapcsolatot, hogy akármilyen nagy ember lett, ő jobban örült volna, ha mégiscsak pap lesz. Mi is jobban örültünk volna!

 A diktátor: II. Lipót belga király, uralkodási ideje: 1865- 1909

Az apa: I. Lipót Belgium első királya, uralkodási ideje: 1831 – 1865

A következő sorokban tárgyalt uralkodó család diktátor tagja kicsit hosszabb bevezetést igényel, hiszen elvétve kerül szóba a történelemórákon, hogy a béke egyik mintaállamának számító Belgiumnak élt hajdanán egy (második) Lipót névre hallgató királya, aki kongói emberek ezreinek vágatta le a kezét saját jóléti céljaitól vezérelve. Egyébként hazájában mai napig inkább pozitív felhanggal beszélnek róla, ami Brüsszeltől kezdve Antwerpenen át egészen Oostendéig bemutatott grandiózus építkezéseinek hála nem is csoda. Egyik eklatáns példa erre a brüsszeli Cinquantenaire park diadalíve, bár az utókornak okozhatna némi lelkiismeretfurdalást, hogy ez a kétségtelenül gyönyörű építmény ára, a szó legszorosabb értelmében kongói emberek millióinak életét követelte.

De mit is keresett egy kis európai állam uralkodója Közép-Afrikában, egy akkora országban melynek területe nagyobb, mint egész Nyugat-Európájé együtt? A gyarmatosítás korát élték, így szinte kézenfekvő az a válasz, hogy II. Lipót látva a mesés gyarmatbirodalmakat, s Anglia és Franciaország fővárosainak fejlődését, elhatározta, hogy márpedig Belgium is rendelkezni fog egy gyarmattal. Kilobbizta az 1884-es berlini konferencián, hogy Kongót az általa irányított Kongó-társaság felügyelete alá helyezzék, így őfelsége egy csapásra 2 millió km²-nyi terület lényegében egyszemélyi birtokosa lett, de facto nem Belgium, hanem maga II. Lipót szerzett egy magánbirodalmat, melybe egyébként soha(!!) nem tette be a lábát! Az afrikai ország minden terményéért kapott összeg Lipót zsebébe vándorolt, a legértékesebb pedig a gumi volt. Azon törzsfők, földtulajdonosok ellen, akik önként nem szolgáltatták be terményüket, kétezer fehér ügynököt fogadott fel, hogy rákényszerítsék a helyieket a gumi-beszolgáltatásra. Ám ez a szám kevésnek bizonyult, még nagyobb és vadabb eszközhöz kellett nyúlni. Ezért az ügynökök a legbrutálisabb helyi törzsekből, úgymond „segédügynököket” toboroztak és láttak el őket fegyverrel. Az ügynökök és mentoráltjaik totális terrort vezettek be, önkényeskedtek, erőszakoskodtak.

Az Európából hozatott lőszer drága volt, s ekkor ismét bebizonyosodott, hogy ami a kínzást, gyilkolást illeti az emberi elme nem ismer határokat…Aki nem teljesítette a beszolgáltatásnál megszabott kvótát, azt kézlevágással súlytották. A fekete katonáknál az agresszió mellé még bizonyítási kényszer is társult, hiszen bizonyítékul, hogy a golyót nem pazarolják, be kellett mutatniuk minden áldozatuk levágott kezét. Ezek után kosárszámra hordták a gumibegyűjtési központokba a levágott kezeket. Az már senkit sem zavart, hogy kinek a keze, s miért is vágták le, egy dolog számított csupán, a begyűjtött gumiból származó profit.

Nehéz pontosan meghatározni, hogy a II. Lipót által bevezetett, szinte a rabszolgasággal egyenlő rendszer pontosan hány áldozatot követelt. Azok az adatok, melyek beleszámolják az Európából behurcolt betegségek és az éhezés okozta halálozási adatokat is, kb. 10 millióra teszik a terror áldozatainak számát. De a legóvatosabb becslés is a 3 milliós számot határozza meg, valamint a kutatók egyöntetűleg megállapították, hogy Kongó népességének fele elpusztult Lipót rémuralmának köszönhetően.

Fiával ellentétben I. Lipót valóban rászolgált, hogy csupa gyöngybetűvel írjanak róla a belga történelemkönyvek. Ő Belgium első királya, ő az, aki 1830-ban kivívta országa függetlenségét. Személyesen is harcolt a csatákban, ott volt a Brüsszelbe vezető út védelménél, ahol bár vereséget szenvedett a hollandokkal szemben, de – kisebb-nagyobb angol és francia segítséggel – végül 1839-ben elérte azt is, hogy a holland korány elismerje országa függetlenségét. Igazi fellendülést, reformokat hozó uralkodó volt, neki köszönhető az angol mintára kiépített, Brüsszelt Mechelennel összekötő első belga vasútvonal. Különösen érdekes fia későbbi tetteinek tudatában, hogy Lipót megpróbált fellépni, már 1842-ben(!) a gyermek és női munka ellen, sajnos eredménytelenül. Vallási, jogi kérdésekben is empatikus magatartást tanúsított, személyesen járt közben azért, hogy a Belgiumban élő protestánsok megőrizhessék szabadságukat és szavazati jogukat. Tett egy kósza kísérletet Guatemala meghódítására, talán nem pont ezt a kalandvágyó tulajdonságát kellett volna örökölnie fiának. Egyébként nem csak Lipót fiát tekintve nem volt szerencsés az utódlás kérdésében. Lánya, Sarolta mexikói császárné lett I. Miksával kötött házasságának köszönhetően. Férje uralmát a köztársaság hívei állandó jelleggel támadták, amely végül 1866-ban odáig fajult, hogy Sarolta IX. Piusz pápától és III. Napóleon császártól kért támogatást, azonban nem járt sikerrel. Feljegyzések szerint már ekkor az idegösszeomlás szélére került. Hát még miután megtudta, hogy sosem térhet vissza Mexikóba, hiszen Miksa császárt elfogták a felkelők és hazaárulás vádjával halálra ítélték, majd ki is végezték. A kortárs leírások alapján Sarolta egészen halálig abban a tudatban élt, hogy ő Mexikó császárnéja és a férje egyszer visszatér hozzá…60 évig várt, amíg a halál végül elragadta megtört lelkét.