A történelem tantárgyat hátuk közepére se kívánok is el tudnának mondani 3-4 összetett mondatot a spártai nevelést illetően. Hiszen a szocialista diktatúra alatt született tankönyvek és sajnos a rendszerváltás utániak (bár lassan már indokolatlan a többesszám, hiszen öles léptekkel haladunk az „egykönvrendszer” felé) is előszeretettel hangsúlyoznak pár bevett sztereotípiát.

Ilyen Spárta katonai állam arculata, melyhez hozzá tartozik, hogy a fiúgyermekeket 6 éves korukban elszakítják a családjuktól, és az írás, olvasás minimális oktatása mellett, egy valódi gyilkológépet nevelnek belőle. Ezen az ókori történészek feljegyzéseire alapuló tételnek egyik legfontosabb vitapontja volt, hogy oké, oké, ez így szép és jó, de mi van azokkal a gyerekekkel, akik valamilyen testi fogyatékossággal születnek? Erre is megjött a válasz, a Taigetosz hegy formájában, ahonnan nemes egyszerűséggel a mélybe vetették azokat az újszülötteket, akik nem feleltek meg a spártaiak által elvárt fizikai ideálnak. A csecsemőhalandóság magas aránya szinte végigkísérte az emberiség történelmét így erősen megkérdőjelezhető a hegy ezen funkciója, persze az is tény, hogy az ókori görög világban valóban nem volt ritka a csecsemők kitaszítása.

A kiképzésük szigorához és keménységéhez valóban nem férhet kétség, ugyanakkor Spárta társadalmi rendszeréhez és ezáltal a fiatal katonák beavatási szertartásához már annál inkább. A mai diákok fejében is általában megragad, hogy a spártaiak a közösségből ideiglenesen kivetették az ifjakat, egy túlélési gyakorlatra, melyet egyébként krüpteia-nak hívtak. Röviden, tömören a lényege: becserkészték a helótákat, akik, mint alacsony sorba taszított réteg éltek Spártában, majd válogatás nélkül lemészároltak férfiakat, nőket és gyerekeket. Utolsó elemként még szokás megemlíteni, a gazdagság teljes elutasítását, a puritanizmus megtestesítéseként használt vaspénzt. Ezzel kifejezve azt, hogy Spártában az anyagi javak jelentősége elenyésző, pláne a legfőbb rivális Athénhoz képest.

S most lássuk azt, amit a már nem is annyira új kutatások igazolnak (Németh György már 6 éve tartott erről előadást), tehát azt, amit valóban oktatni kéne vagy legalább érinteni a történelemórákon. 

Xenophón, athéni történetíró, évekig élt a Spárta érdekterületéhez tartozó Szkilluszban. Így az kijelenthető, hogy elég jól ismerte a rivális poliszt. Persze emigráns athéniként, nem csoda, hogy az ő művében is bőven szerepelnek torzítások a rivális államról. Minimum érdekes, hogy egy szót sem szól, az állítólag rendszeresen legyilkolt helótákról, és az azóta ideállá vált spártai nevelést csak Lükurgosz művének tartja, amely kizárólag a spártai arkhón regnálása alatt működött. Abban a legtöbb új kutatói álláspont is egyetért, hogy a szigorú katonaállam és a nevelési rendszer túlmisztifikált elemektől mentes kialakulása többnyire még a második messzénéi háborúnak köszönhető. A hatalmas győzelme eredményeként Spárta óriási területeket hódított meg és vont ellenőrzése alá, amelyeket csekély számú polgára képtelen lett volna önmagában ellenőrizni, megvédeni. Ezért be kellett vezetni főfoglalkozású katonáskodást. Aprócska szépséghiba ebben, hogy a teljesjogú spártai polgárok száma, - a „hivatalos verzió szerint” csak ők kapták meg a híres kiképzést -  sosem nőtt 10 ezer fő fölé. Mellettük a standard oktatás még két népréteget különít el, a körüllakókat (perioikoszok) és a helótákát. Szintén elfogadott séma, az egyenlők nem űzhettek semmiféle mesterséget, csak a katonáskodást, a helóták pedig földművesek voltak, az iparűzés maradt a perioikoszoknak. Ezzel magyaráznák azt, hogy a spártaiaknak miért nem kellett külföldről fegyvereket behozni. Pláne nehéz lett volna ez annak tudatában, hogy lakedaimóniak a külföldön nem elfogadott, állítólagos vaspénzt használták. Ebbe a leegyszerűsített képbe, csak az rondít bele, hogy milyen módon szereztek fémet és ha már pénz nincs, miként fizettek a perioikoszoknak. Ezekre egyetlen forrás sem ad választ.

 Arra viszont igen, hogy csak a „tisztavérű spártaiak” harcoltak volna, s kizárólag rájuk épült a félelmetes spártai sereg, ez egyértelmű blődség. A helóták – éppúgy, mint a perioikoszok – hadi szolgálatra voltak kötelezve. Félreértés lenne azonban azt hinni, hogy csupán alantas feladatokra lettek volna beosztva. Hérodotosz világosan leírja, hogy a spártai hadsereg tömegét a helóták és a perioikoszok alkották. A Kr. e. 479-ben megvívott plataiai csatában ötezer nehézfegyverzetű perioikosz és harmincötezer könnyűfegyverzetű helóta sorakozott fel a perzsákkal szemben. Ha az arányokat nézzük, egy „igazi” spártaira hét helóta jutott. S most akkor mindenki gondolkodjon el, hogy a krüpteia mennyire lehetett valós, ismétlődő jelenség...?!

Thébai nevelés története már kevésbé tartozik a történelem közérdekű információi közé. A görög városállam felemelkedésében elévülhetetlen érdemei voltak egy Gorgidász nevű katonai vezetőnek. Nem tudni, hogy mennyire volt romantikus alkat, de rájött arra, hogy a csatatéren is használni tudja a szerelem erejét. Létrehozott egy különleges alakulatot, mondhatni a „szivárványegységet”. Az egyébként Szent Csapatnak, avagy Szent Seregnek hívott egység tagjai kizárólag homoszexuális párok lehettek. A spártaiak elitcsapatához hasonlóan szintén 300 főből állt, bár nem elhanyagolható különbség, hogy ez Thébaiban 150 szerelmes férfipárt jelentett. A párokat egy-egy idősebb és fiatalabb hoplita harcos alkotta. A sereg létrehozása nagyon is racionális és érthető logikára vall. Gorgidász úgy gondolhatta, hogy az egymáshoz szerelemmel is kötődő harcosok hatékonyabbak lesznek a harcmezőn, ráadásul a távoli család utáni vágyakozás, a honvágy sem fogja beárnyékolni katonai képességeiket. Ez az új típusú sereg telitalálatnak bizonyult.

Ez a túlzott erőnövekedés már felzargatta az alvó oroszlánt is. Thébai ugyanis összetűzésbe keveredett Spártával, a meglehetősen összetett konfliktus (Atthén és Spárta nem volt hajlandó elismerni, hogy Thébai képviselje az összes boiótiai városállamot) pedig egyetlen, örökké emlékezetes csatába torkollott Kr. e. 371-ben leuktrai harcmezőn.

A gigászok csatája

A thébai csapatokat Epameinóndasz vezette, aki nem becsülte le a spártaiakat, hiszen a férfiszerelem ereje mellett, egy forradalmi taktikai újítást is bevetett. Az akkori szokás szerint, a spártaiak legjobb csapataikat a jobbszárnyon helyezték el, a szintén megszokott és ideálisnak gondolt 8-12 sorban.

Így ennek a harcmodornak (amely egészen minimális szinten hasonlított a 300-ban bemutatottakra, bár a képregényadaptációnak nem is feltétlenül a történelmi hűség volt a célja) a következő volt a lényege: A nehézgyalogos phalanx azért kapott a jobb oldalon helyet a hadrendben, mert a pajzsot, a hoplont a bal kézben tartották a hopliták, ezzel mindig védve a bal oldalukon elhelyezkedő harcost. Így viszont a formáció jobb oldala mindig kevéssé volt védett. Epameinóndasz pont ezzel szakított: a bal szárnyra állította a lovasságot és a nehézgyalogosokat 50 soros mélységbe rendezte.

Majd ezt a tömeget küldte előre, hogy áttörje a kevésbé mély ­ 8-12 sor ­ sor lakón phalanxot, miközben a jobb szárnyra, ahol a legkeményebb spártaiakkal kellett szembenézni, gyengébb segédcsapatokat küldött, akik lassan, kisebb mélységű lépcsőformációban érkeztek a csatába. A legyőzhetetlennek hitt spártai phalanx nem állhatta a sokkal mélyebb thébai tömeg támadását.

Miközben a spártaiakat visszaszorították, mintegy 1000 embert veszítettek, köztük 400 spártai polgárt, és a királyukat is. Mire az utolsó lépcsőként érkező thébai segédcsapatok is megérkeztek, és a hátramaradt thébai középhad és jobbszárny az ellenség közelébe ért, a spártai jobbszárnyat már legyőzték. Ezek után a peloponnészosziak jobbnak látták, ha elmenekülnek a csatamezőről.

Spárta óriási vereséget szenvedett és soha nem nyerte már vissza korábbi erejét. Ugyanakkor a történelem nagy igazsága, hogy gyakran fordul a hadiszerencse. Spárta még legalább két további évszázadon át a régió fontos szereplője maradt, ellentétben Thébaival. A makedón terjeszkedés idején II. Philipposz Spártával csak levelezgetni mert (a legenda szerint üzenetet küldött Spártának, amelyben kifejtette, hogy ha elfoglalja Lakóniát, eltörli Spártát a föld színéről. Spárta egyetlen szót küldött válaszként: Ha!) ellentétben Thébaival. Kr.e. 338-ban Khairóneiai csatában Nagy Sándor apja már-már megalázóan könnyedén verte szét az athéni-thébai közös hadsereget. Ez már csak azért is volt meglepő, mert egyetlen rohammal szétzúzta a pár évtizeddel előtte még verhetetlennek hitt Szent Sereget. Ezzel meg is semmisült a dicsőséges Szent Csapat, emléküket a khairóneiai oroszlánszobor őrzi a csata színhelyén. Hiába, Philipposz bebizonyította, hogy a férfiszerelemnél is erősebb egy jókor indított lovasroham.